A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Dobos László - A néma

játszanak: hívogatót, csábítót, becsalót... Valami talán most jön elő a gyermekkor hamujából, soha nem hallott hangok gurguláznak elő a néma torkából... Egyenes vonal, aztán lassan kanyarodik a ceruza hegye, először a lába rándul meg az asztal alatt: most fordulnak ki a gyermekkor udvarából, s ő sír, kapaszkodik, durva ruha tapintását érzi ujjain, de a kapufélfa már meleg: viszi az asszony keze, egyenes utca, eltűnnek a házak, napsütés a fehér papír, maga felett érzi a meleget, az asztalhoz feszíti lábait, egyik kezével a széket markolja, fél, nehogy megálljanak, megy, amerre viszi az asszonykéz... Meleg homokba süpped a lába, mezítlábas kölykök hancúrozása: mennek boldogan, nyílnának a képek, de a melegség már térde fölé kúszott, jó lenne felállni, és még jobban sietni valami ismeretlen, nagyon jó helyre... Megszalad a ceruza és visszakanyarodik, ez a folyó örvénye, egybecsavarodnak a kezek, görcsösen, nem tud lélegzetet venni... Füle, szemgödre, szája hajszálerekre reped a nyomástól... Élete legnagyobb izgalmától vad mozdulatokkal ugrál a ceruza, reszketve markolja az asszony kezét... Kezébe tapad a ceruza, így jár az asszony után, kutyaalázattal, kutyaszemekkel, nyöszörögve kéri, induljanak, menjenek a fehér papíron: ketten. Nézi kövülten a nőt, karját, fejét és onnan lefelé... Megtanulsz beszélni, he, csúfolódnak vele... Az elsőfokú bíróság Matuzsálem minden vagyonát az asszonynak ítélte... Reszket és sír a néma, hadradabaraba: a kerekeket megállítom, szaladjanak a kutyák is, menjen minden, a csónakot elkötöm, beleülök, vigyen bele a nagy vízbe, ezt olvasom tehetetlen hadonászásából — kócos öreg varjú, fészkestül seperték le a fáról. Megnézik az emberek, megtapogatják a vállát, és mennek: az almafákhoz szalad, és öleli őket, tépi a füvet, tördeli a fűzfák ágait... Az enyém, a folyó enyém... a síkság, minden, öleli karjával a levegőt, csapkod, ütlegel - a csend, az örök hallgatás most torzul tehetetlen bosszúvággyá... Nem megyek... az enyém minden... Sok napokon hallani a panaszló sírást, addig van ez, amíg az utolsó alma is le nem hull a hóba, amíg magukhoz nem veszik az emberek, hogy próbáljanak igazságot szolgáltatni neki. 16