A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Grendel Lajos - Csehszlovákiai magyar novella

Egy napon úgy szakadt rá Páll Imrére a baj, mint aki este még elefántcsonttoronyban feküdt le, és sámlin ülve egy pajtában ébred reggel. Cseresznyevirágzás ideje volt, kissé hűvös este. Igazából nem is este még, bár a nap elbújt már a templomkert fái mögött, foltok kenődtek az udvar négyszögét lezáró tűzfalakra, itt is, ott is füstöt eregettek a kémények. O a zárt verandán ült, olvasott, de a betűk a sűrűsödő homályban fekete csíkokká olvadtak össze a szeme előtt. Ahogy közeledett a csendes kisvárosi nappalt surrogással, bogárnesszel felváltó este, úgy kaptak fehéren villódzó szellemalakot az udvar cseresznyefái, vagy mint hatalmas kandeláberfüzérek izzottak, anélkül hogy fényt sugároztak volna a földre. Ő egy pillanatig elgyönyörködött a látványban. Nem akart hinni a szemének, amikor az udvar végében megpillantotta a közeledő alakot, amely mozgó árny volt sokáig, s csak amikor az árny a lépcsőfeljáróhoz ért, látta, hogy sötét ruhába öltözött asszony. Mintha egyenesen a pokolból szállt volna fel. Imre nem tévedett, mondta az öregasszony, valóban a pokolból jött, abból a pokolból, ami a városszéli nyomortelep volt akkoriban. „O, igen, olvastunk mi már akkoriban a társadalmak lassú eltömegesedéséről. Számoltunk az alvilág készülő lázadásával, bár rettegésünket elnyomta még a jómód, műveltség és törvényesség rendíthetetlennek hitt szentháromsága. Nappal nem féltünk, csak lámpaoltás után keveredett valami baljós félelem az elvégzett kötelességek fölött érzett megelégedettség békéjébe." Mintha gyenge földrengéstől hullámzana a szoba, valami ilyet érzett Páll Imre is, amikor beengedte a verandára a sötét ruhás asszonyt. „Mennyit hajtogatta később: a tömeg el fog nyelni bennünket. Mi egyre kevesebben leszünk, ők pedig mindennap többen. Eljön a nap, amikor a gondolataink is az ő rezesbandájuknak a muzsikájára menetelnek majd. Az életnek egyre kisebb lesz az értéke." Az asszony megragadta a karjánál Páll Imrét, és megrázta: „Mért tette ezt a fiammal? Ilyen gyalázatot! Maga, akit mindenki tisztel!" Dőlt belőle a pálinkaszag, Páll Imre pedig megborzongott. Ó, ezek a szegény, kifinomult, érzékeny lelkű, nőies entellektüelek, sopánkodott az adjunktus. Milyen tágra tud nyílni a szemük, ha behatol lakályos házuk falai közé a kinti trágyaszag. Hogy meg tudnak lepődni, amikor szemtől szembe találkoznak azokkal, akikről annyi lesajnálással, félelemmel, iszonyattal vagy éppen képmutató részvéttel fecsegnek máskor. Milyen felkészületlenek és védtelenek tulajdonképpen... Az asszony kiráncigálta Páll Imrét az utcára. „Jöjjön, nézzen a fiam szemébe, ha tud!" Az utcán ott várta őket a „meggyalázott" fiú néhány suhanc meg asszony fenyegető 168