A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Grendel Lajos - Szemérmes beszámoló egy álom középéről

feszélyezte a furcsa helyzet, s akár egy iskolásgyereket, aki járatlan még az élet komolyabb dolgaiban, odavezetett a mosdóhoz. Újra elkérte az igazolványomat, és kinyitotta az első lapon. — Nézze meg ezt a fényképet — bökött csontos mutatóujjával az igazolványképre. — És most nézzen a tükörbe. Alig ismertem magamra. Reggel óta szakállam nőtt, a hajam megritkult és megőszült egy kissé, arcom teltebb lett, a tekintetem megtört, zavaros és félénk. — A tükör nem csal — hallottam a fiatalember hangját újra. - Ön nyilván elhallgat valamit előttünk. — Nincs mit elhallgatnom — feleltem. A fiatalember úgy tett, mintha hinne nekem. — Akkor pedig az emlékezetkihagyás tipikus esetével állunk szemben — mondta. — De semmi baj. Megpróbálunk segíteni rajta. Ha ön kerít valakit, aki igazolja a személyazonosságát, eltekintünk a bürokratikus formaságoktól. Ebben a városban azonban nyilván nincs ismerőse. Ám van felesége, vannak gyerekei, barátai otthon. Nevezzen meg közülük valakit, írja le az illető pontos címét, s mi azonnal intézkedünk. Én most elmegyek ebédelni, ön gondolkozzék addig. Aztán, ha néhány nap múlva talán hazamegy, ne felejtsen új személyazonossági igazolványt csináltatni. Hazudja azt, hogy a régit elvesztette. Ennél többet nem tehetek az érdekében. Besétáltam hát a csapdába, s nem vigasztalt a tudat, hogy a lelkiismeretem tiszta. A rendelkezésemre álló rövid idő alatt meghánytam-vetettem cselekedeteimet, és úgy találtam, nem volt más választásom. Pontosan azt tettem, amit a törvények értelmében tennem kellett. Mivel nem zárták rám az ajtót, szabadon kisétálhattam volna az épületből, és felülhettem volna a vonatra. De ha visszatérek is az otthonomba, az életbe, vagy nevezzük bárhogyan, miképpen számoltam volna el az elherdált évekkel? Megöregedtem, ahogy a tükör mutatta, s elvesztettem a szabadság illúzióját. Vagy inkább fordítva: megöregedtem, mert elvesztettem a szabadság illúzióját. Ám ez most már egyre megy. A remény, hogy barátomon valaha is segíthetek, távolinak és abszurdnak tűnt fel. A remény, hogy idejében megérkezik valaki, aki igazolja a személyazonosságomat, nem kevésbé távolinak és nem kevésbé abszurdnak látszott. Lázadásnak itt már nem volt értelme. Tudomásul kellett vennem, hogy a lázadással elkéstem. Az is lehet, gondoltam, hogy a régi barát, aki miatt beidéztek, csak az emlékezetemben vagy a vágyaimban létezik, vagy régen meghalt. Én voltam az, aki belekeveredett valami bűnügybe, én 164