A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988
Gál Sándor - Isziná, iduká
s halk zajokat ütve, fölálltak. Az igazgató sürgető intésekkel figyelmeztette a többieket is, hogy kövessék társaikat. Mikor végre mindegyik gyerek felállt, Rovny igazgató úr keresztet vetett. — V mene Otca i Syna i Ducha svätého, amen. A gyerekek hallgattak és bámultak. Nem értették, mit kíván tőlük az igazgató. Azt meg szinte nevetségesnek találták, ahogy hányta magára a kereszteket. Mindannyian református vallásúak voltak, járatlanok a katolikus hit szokásaiban. A keresztvetés pedig egyenesen mulatságosnak, nem férfihoz illőnek látszott. Volt, aki halkan kuncogott, volt, aki csak lehajtotta a fejét a katolikus hókuszpókusz láttán. Az igazgató erre hangosabbra fogta a hangját. — Mondjátok utánam: V mene Otca i Syna i Ducha svätého. .. — ...isziná, iduká... — keveredett-torzult értelmetlenné az imádság kezdete, s amikor látták, hogy Rovny igazgató úr helyeslően bólogat, felbátorodtak, s újrakezdték: isziná, iduká... Többre nemigen futotta ennél. A keresztvetés pedig még ennyire sem akart sikerülni. Valahogy nem állt rá a kezük, s az értelmük sem. Más nyelv, más vallás, más hagyománykör ivódott ösztöneikbe, s ami ettől idegen volt, annak befogadására az iskolakezdés kurta napja alig jelentett többet a semminél. Ami megmaradt bennük, szógörccsé változott: isziná, iduká... Üvöltötték is az óraközi szünetekben, mint valami új harci kiáltást, bár a szavak értelme befogadás nélkül röpködött a diófa és az iskolatető közötti térben: isziná, iduká... Akár egy tatárhorda; Rovny igazgató úr döbbenten hallgatta az iskolaudvarról be-becsapódó kiáltásokat, s ahogy kinézett az ablakon, látta, hogy Tibi fia is együtt üvölti a szent szöveget a többi gyerekkel. Napok múltával Rovny igazgató úr egyre inkább és egyre határozottabb bizonyossággal érezte, hogy bármerre lép, bármerre mozdul, mindenhol ebbe a láthatatlan falba ütközik: isziná, iduká... Mondják, de nem értik. Megtanulják a szót, elrontják, s elrontott mivoltában használják. Mintha csúfolódnának... A templomi nyelvet meghurcolják az utcán, a kocsmákban, s ő tehetetlen ezzel a rontással, fertőzéssel szemben. A minap a komisszárral beszélt erről, akiben megbízott, s aki — úgy érezte — igyekszik segítségére lenni. Havran Feróra aligha számíthat, ezt az első találkozásuk óta tudta; Fero itteni ember, ha szlovák is, valahogy mégis ezek közé tartozik. A mindenható nagyon összekeverte itt a lelkeket. A komisszár azonban megnyugtatta az igazgatót. Rövidesen fordulatra lehet számítani; a háborús bűnösöket és a nagy gazdákat áttelepítik Magyarországra, helyükbe pedig repatriált szlovákok jönnek, 154
