A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Gál Sándor - Isziná, iduká

szétválogatni, s beterelni a két használható tanterembe. A nagyobbikba, ahol a háború elvonultával Vassy rektor úr tanítani kezdett, a felsősöket, a kisebbikbe pedig az alsó osztályosokat igazították. A fehérre meszelt falak között szokatlanul csendesen várakoztak a gyerekek. Volt bennük valami ismeretlen félelem, idegenkedés, s valami szokatlanul nehéz várakozás, olyasféle döbbenet, mint amikor az alvó idegen helyen felriad, s minden ismeretlen a számára, ami körülfogja. Rovny igazgató úrban pedig még az iménti, a szavait követő mély hallgatás csendje didergett, s keltett idegeiben és értelmében nyugtalansággal vegyes félelmet. Megborzongott, amikor felidézte magában e hallgatás rettenetes súlyát. Hová kerültem?! Mi ez a döbbenet az emberek tekintetében? Hiszen ezek meg is ölhetnek!... A védtelenség és a kiszolgáltatottság villámcsapása ébresztette rá, hogy igazgatói kinevezése ebbe a faluba inkább szerencsétlenség a számára, mint szerencse. Az tény, hogy a törvény őt védi, de itt, ebben a faluban az őt védő törvény csupán távoli, papírra írt szöveg; sem megszegni, sem betartatni nincs rá mód. Itt az a törvény, ami századok óta íratlanul él, s amit itt mindenki kötelezően betart, mert aki áthágja vagy megkerüli, azt a közösség kiveti magából, és elpusztítja. Itt nincs alku, itt nincs irgalom. Kegyetlenül nehéz perceket élt át Rovny igazgató úr. Nem ilyennek képzelte el a szeptemberi tanévnyitást; azt hitte — s kinevezésekor is ezt sugallták elöljárói —, hogy az újjáalakult köztársaságban az iskola, a tanítási nyelv kérdése egyszer s mindenkorra tisztázott. Az oktatás nyelve lényegében szóba se került, s most, hogy ott állt a fekete, háromlábú iskolatábla előtt, szemben a néma, várakozó gyermeksereggel, most döbbent rá arra, hogy ami idejövetele előtt egyértelműnek és világosnak tűnt, az egyáltalán nem világos, s főleg nem egyértelmű. Az elmúlt szűk két hét s a mai reggel tapasztalatai alapján be kellett látnia, hogy pályafutásának legnehezebb szakasza előtt áll. Ugyanakkor az új helyzetből következő tennivalók egyértelműen megszabták számára a holnapi s a holnaputáni feladatokat is. S ezt csak határozottsággal, szigorral és következetességgel lehet valóra váltani. Lépésről lépésre, óráról órára... Az osztályban még mindig mély csend honolt. A gyerekek hallgatva figyelték a tábla előtt álló szemüveges férfit, s vártak. Rovny igazgató úr nagy sokára előbbre lépett, majd a dobogón levő asztal mellett megállt. — Álljatok fel — mondta szlovákul. — Imádkozzunk. A gyerekek mozdulatlanul ültek, csak az igazgató fia, Tibi állt fel. Rovny igazgató úr megismételte az iménti mondatokat, s hozzá a kezével most már intett is. A jelbeszédet a gyerekek közül néhányan felfogták, 153