A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988
Gál Sándor - Ítéletidő
Az állomás... Szinte egybemosódik szürkesége az ég s az alkony szürkeségével. A váróterem ajtaja nyitva áll. Mária a kályha melletti padra teszi batyuját. A fekete vaskályhában ég a tűz. Meleget áraszt, mint az otthoni tűzhely. De hol van az otthon? Bim-bam... bim-bam... A csonka toronyból tompán érkezett a déli harangszó. Mintha a harangok is megfagytak volna... A harangozó elengedte a harangkötelet, nekidőlt az ablakpárkánynak, s a vasútállomás felé nézett. Látta a behavazott, napfényben fürdő utat, kétoldalt a fekete almafákkal, látta a hófödte földeket, a felettük röpködő varjakat, látta ezt az egész ürességet, s a lassan mindent betemető csendet is látta. Szerette a telet, szerette a hófehérséget, most mégis valami megmagyarázhatatlan félelemmel nézte a föld fehér gyászát, hóból-jégből való szemfedelét. Az estét, az éjszakát nem tudta kivetni magából. Pedig a reggeli csendítés után az esperes úr bizakodva mondta: — Kegyelmes volt hozzánk az Úr... — Na és a parancsnok?! A tél? A fagy? A hófúvások? A kórókúp, a padlások, a pincemélyek, a Rekettyés? Kegyelem... Kegyelem? Tetők felett a tüzek kék füstje. Szilvafák ágai között a szél, diófák megfagyott keserűsége, rejtett rügyek magánya... Baloghné lázbeszéde: napsütéses hómező. Holnap? Vagy holnapután? Bim-bam... bim-bam... giling-galang... Elmúlt dél, leáldozóban Isten téli napja, az ereszek nem könnyeznek; röptükben megfagynak az ég madarai, zuhantukban kővé válnak. Kőmadarak a hófúvások hajlataiban. És nincs vége semminek, mert semmi el sem kezdődött. Lovaikat járatják a nagysori parasztok, fehér párát fújnak a paripák, csattog a patkó a fagyos göröngyökön, horkanás röppen fel s hal el. Lassan, szinte észrevétlenül mozog minden; galambok, tyúkok, elnehezült kacsák, gőgös, buta ludak... A lójártatások nyomában csókák és pipiskék. Mária három lánya... Nyiresi, a harangozó, Búkor és felettük az Isten... Közeü? Távoli? Mintha föladta volna Isten voltát: nem őrzi teremtményeit. Ami történik: mindenható akaratán kívül esik. Vagy ezt is akarja? így? A gályarabok énekszava szerint: azt bünteti, kit szeret? Nem látja önmagát az ember, nem látja, hogy még ember, kit nyelv és név valahová köt... Az estéli harangszó előtt a tegnap járhatóvá tett úton csendesen, nagyon 141
