A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Gál Sándor - Ítéletidő

csendesen feltűntek a teherautók. Lassan közeledtek, s a domb takarásában megálltak. A raktérről a katonák leugráltak, rajokba fejlődtek, s a magas hóban rajonként elindultak. Mint óriási karok, körbefogták a falut. A sűrűsödő szürkületben elhallgattak a csókák, elhallgattak a varjak, tovaröppentek, sűrűbb, biztonságosabb ligetek, erdők menedékébe. Hajnal helyett — alkonyat. Növekvő derengés helyett növekvő homály. A kertek alatt, a faluból kivezető dűlőutak torkolatánál, gyalogösvények haván, ott álltak és vártak a katonák, az estéli jövevények. És lámpagyújtás után húsz ház ajtaján kopogtattak, mintha békés látogatók jönnének estéli beszélgetésre... De köszönés helyett — pakolni! Azóta tudom: nincs ennél riasztóbb szavunk. Ha meghallom, ha leírom, Máriát és lányait látom, a szálfatermetű Nyiresit és Baloghékat... Vonatok érkeztek, vonatok indultak. Benépesült a váróterem, s elnéptelenedett. Egy vasutas villanyt gyújt, megáll Mária előtt, nézi az asszonyt s a három kislányt. — A vy co — kérdi. — És maguk? Mária nem érti a vasutast, de érzi: szólnia kell. — Ide hoztak — hullanak le nyelvéről a szavak. — Itt vagyunk... Az utcán katonák cirkálnak, villannak szuronyos fegyverek... Az udvarokban vagy a házak előtt teherautók. Pakolni... Az asszonyok sírtak, gyömöszölték a dunyhákat, vánkosokat, s kötötték lepedőbe. Gyűrték kosárba a meleg ruhákat, csavarták kendőbe, papírba az élelmet. Rokonok, szomszédok — a jobb sorsú itthon maradók — segédkeztek, szipogtak a vénasszonyok, imádkoztak, hiába. Hiába minden... Hajnal helyett — este. Ahogy még soha, ahogy még egyszer se... — A padlásra megyek — mondta Nyiresi a katonának, aki árnyékként követte. - Megyek szalonnáért... — A katona ezt értette. — Slanina, no jo, špek, tak jeď... — A padlásfeljáró előtt várakozott, topogott, mert fázott a lába; de a nagy darab ember csak nem jött. — Hej! Ty! — kiáltotta. Csend. Majd kisvártatva: — Lez dolů!... — De a parancsnak nem volt, aki engedelmeskedjék. Nyiresi a gerendán függött. Lóistrángra akasztotta fel magát. — Ale proč? Pro boha, proč? — ismételgette a katona. A kérdés mindmáig kérdés: Miért? Uramisten, miért?... S nincs felelet. S a felelősség? Mert: ki felelős Nyiresi haláláért? Fejfáját ha látom - megfeketedett akácrönk, 142