A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Gál Sándor - Ítéletidő

érkezett el az idő, iramodj, rohanj, ahogy a lábad bírja, ahogy a szíved, tüdőd engedi — inaszakadtáig. A vagonsor végén kisebb riadalom, tumultus. — Mi történt? Mi történt? — a kérdés halkan röppen batyutól batyuig. Kisvártatva ugyanezen az úton érkezik a válasz: — Valaki meghalt... Meghalt valaki... Az idő fölébresztette az emberekben szunnyadó vadállati ösztönöket, az ugrásra kész figyelmet, az óvatosságot s a bizalmatlanságot is. Volt, ahol beletörődtek a változtathatatlanba. — Jöjjön, aminek jönnie kell — mondták, s közben abban reménykedtek, hogy mégsem jön semmi, hogy marad minden, ahogy eddig volt. Mások, akik mélyebben hittek az isteni elrendelésben, azzal biztatták magukat, hogy az igaz hittel hívőket megsegíti az Úr. így aztán több házban ahelyett, hogy menekülésre gondoltak volna, összepakolták a legszükségesebb holmikat arra az esetre, ha hajnalban nekik is menniük kell. Lepedőbe kötött dunyhák, vánkosok fehérlettek egymásra púpozva az ágyakon; az asztalon batyuba kötött ennivaló: szalonna, hagyma, kenyér, só, őrölt paprika. A ruhaneműt bőröndbe, fonott kosárba rakták. Mindenből egy keveset, a legszükségesebbet — családonként ötvenküónyi holmit. Ennyit vihettek. Ha a katonák elnézőbbek voltak, valamicskével többet. Öreganyánk szerint ennyi is fölösleges, mert ahogy mondta, amit nem visznek el magukkal, azt nem kell visszahozni sem. Ami pedig itthon marad — meg is marad! Általában igaza is volt, mert a magunkfajta falubeli nem nyúlt a deportáltak holmijához. A rokonok, ismerősök a kitelepítettek itthon maradt állatait vették magukhoz, hogy el ne pusztuljanak, s azzal a parányi jövőhittel, hogy ha a gazdájuk hazajön, lesz mivel újrakezdeni az életet. Egyéb ingóságot otthoni kéz nem érintett. De jöhettek idegenek, s jöttek is néhányszor, akik a parancsnok jelenlétében egy-egy ház berendezését magukkal vitték... Azt is beszélték, hogy Búkor úr az új kocsmaberendezést is hasonló módon szerezte be. Szent igaz, hogy az új söntéspult, a rengeteg pohár, a söröskorsó, asztal, szék — szinte mind új holmi — messze meghaladta Búkor úr akkori anyagi lehetőségeit. De ki merte ezt szóvá tenni? Ugyan ki mert volna csak célozni is a berendezés eredetére?! Nyilván Búkor úr kiérdemelte valamivel, ha megkapta. Nem volt bölcs dolog ezt firtatni, mert ha esetleg Búkor úr fülébe jut 131