A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Gál Sándor - Ítéletidő

a szóbeszéd, aki elindította, hamar meghallgathatta volna a búcsúztató harangszót — giling-galang... giling-galang... Távoli lónyerítés. Mintha valakit hívna. Vagy mintha búcsúztatna: a vége fájdalommá tompul. A gyermeknek: mesebeli táltos, parazsat evő ötlábú szárnyas paripa. Hátára ülni, vele repülni... Ezüst folyók felett, aranyló rétek felett, zúgó őserdő rengetegek felett... „Miként a mennyben, azonképpen itt a földön is..." Csendes szavak a vagonsarokból. Rájuk dermed a hó, a zúzmara; fagyottan tapadnak a vagonfalra, megfehérednek, majd elfeketednek — belévesznek a vagon-homályba. Vagy széttöredeznek betűroncsokká, betűzúzalékká, s a rácsokon bezúduló szél magával ragadja, kisepri a vagonból, ki a hóra. Micsoda éjszaka! A hó megkékült, az akácfák ágai hangosan pattogtak a fagyban. Nem, nem lehet, hogy ilyen hajnalon jöjjenek... Búkor úrnak igaza volt. Ilyen éjszaka, ilyen hajnalon nem rakhatnak embereket teherautóra, marhavagonba. Néhány cseléd, uradalmi részes arató baktatott a hóban a tó mellett, a borospincék irányába. A dombba vájt borospincék nemcsak biztonságos rejtekhelyet jelentettek, hanem kellő meleget is adtak ebben a rettenetes csendű éjszakában. A hordókban pedig volt bor, s poharazgatás közben az idő is gyorsabban szaladt. Katonák ide soha nem jöttek, akadt dolguk a faluban elegendő. S amikor megvirradt, elég volt fölkapaszkodni a pincék mögötti dombra. Az akácfák takarásából az ember belátta a főutcát, s az ott látottakból hamarosan megtudhatta, hányadán áll; hogy maradni kell-e, avagy menekülni. A veszedelem ebben csak az volt, hogy a családfő nélkül is bepakolhatták az asszonyt és a gyerekeket. De mert erre eddig még nem volt példa, a pincék felé igyekvők bizakodva törték a havat. Némán mentek, szótlanul, fekete kísértetekként, egymás nyomába lépve, akár az erdei vadak... Most, most ha föltámadna a szél... Hajnalig még eltorlaszolhatná az utat, hajnaüg még építhetne áttörhetetlen hóhegyeket; ha jönne a szél, még megvédhetné a falut, az embereket... Ha nem is a tegnap éjszakaihoz hasonló, ha nem is toronydöntő erejű — a megfa132