Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

A VÁDLOTT MEGSZÓLAL

Hidat csak férfiak építhetnek, emberek, kik az ár ellen tudnak úszni, kik a szennyes áradatot megfékezhetik és áthidalhatják. A fasizmus gyűlölethullámain könnyű a sodródás, de nehéz az ellenállás, a más irányú és célú hídépítés. A magyar író mégis megkísérli a non possumus e legnehezebb formáját: „Túsznak, fogolynak, páriának — mindegy ... de európai törvény parancsolja, hogy ki kell tartani. Ki kell tartanunk, hogy szelíd, de makacs figyelmeztetésül, létünk példájával idézzük e sok színben gyönyörű föld törvényeit." (Peéry, uo.) De ez a próbát kiállt szelíd, de makacs figyelmeztető példa ma az Ábelek sorsán osztozik: a hidak újra elsodródtak. A fasizmus tegnapi tette — a faji kíméletlenség — kísérteties egyezéssel ismétlődik legyőzetése után is, csak a mottó, csak a tanulság és tanúság marad változatlan. Győry Dezső pozsonyi rezignációja a dunatáji emberről ma történeti ítéletként zeng: Hidat verhetne, s csak az árkot ássa, gyakran felejti, mi a hivatása. S míg testvérkéztől fojtva dől a rögre, a szélben mintha Európa hörögne. 9 A gyűlölet újra győzött, de a legyőzött, a megfojtott nemcsak a szlovenszkói magyar kisebbség, de több ennél. A vesztes neve: Európa. Európa a humanizmus teljes komplexuma. Európa, ahogy azt Heinrich Mann határozta meg egyszer: „Ideen lieben, aber ihrer Verwirklichung die Härte nehmen, Übergänge suchen. Das Herkommen achten, noch dann, wenn man es verwirft. Mit Menschen gütiger verfahren, als mit Gesinnungen, sie schonen als immer mögliche, immer bereite Pflanzstätten der Ideen." Hol van ma ennek az Európának a nyoma? A vájt fülű szlovenszkói magyar költő már tegnap tudta, hallotta mindazt, amit a tájainkon uralkodó mai faji kizárólagosság még nem hallhat, és nem tudhat — mindnyájunk közös veszté408