Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

A VÁDLOTT MEGSZÓLAL

de hagyják meg a kisebbségi sorsban felnevelt és így a szlovák kisebbséggel emberségesen bánni tudó volt szlovenszkóiakat, ez mind falra hányt borsó volt, és az eredményt nemsokára Surány összegezte, kakastollas barbarizmus jóvátehetetlen vétke. Csendőrfegyver dördült, szlovák vér folyt, és magyar becsület pirult — Szlovenszkón. Esterházy Lujza, Esterházy János nővére írta: „Kijelentem, hogy mi, szlovákiai magyarok, már megelégeltük ezt a szégyenkezést, s tudni fogjuk, mit kell tenni a magyar nemzet jó hírneve érdekében, ha mások nem tudják a szükséges lépéseket megtenni." (Esti Újság 1939. január) Mások nem tudták, mert nem akarták megtenni a szükséges lépéseket: a szlovenszkói mentalitás árvaságában egyre jobban a béke és megbékélés hangszerévé tisztult és tudatosodott. A magyar író a nácizmus és machizmus legdinamikusabb napjaiban pacifista volt, aki a béke lelki és szellemi alapját építette — és hiába építette. „Aki a gyűlölet helyett a szeretet kapcsolatát szervezi, aki a saját igazságát más igazságához tudja mellérendelni, az a béke éveit készíti elő. Mi a békét ezen a tájon, melybe történelmünk és emberi mivoltunk minden méltóságával gyökeret vertünk, oszthatatlannak érezzük." (Szalatnai, 1943. XII. 19.) A szlovenszkói magyar író önmagát, pacifizmusát középeurópai feladattá tudatosítja: „A szenvedély, ami a kedélyeket fűti és lázítja, egy elmúlt kor élményanyagából, kölcsönös hibákból, bűnökből táplálkozik. Aki lelkében leszereli, közömbösíti, elfogyasztja a mérgező anyagot, aki ma a mélyen emberi szabályhoz tartja magát, hogy jobb az igazságtalanságot magunkon tűrni, mint másokon gyakorolni, korszerű közép-európai feladatot végez, s nem a múlt parazitája, hanem türelmével, józanságával, mértéktartásával s ha kell szenvedésével is már mindannyiunk jövőjét építi, mely szép és tiszta, nagy és szabad emberi álmok és örök érvényű természetjogi és erkölcsi normák nélkül 405