Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

A VÁDLOTT MEGSZÓLAL

sohasem lesz bármily szerény mértékben is, de valamennyiünket kielégítő valóság." (Peéry, Magyar Hírlap 1943. VIII. 1.) Ábel hangja ingerlően tiszta. A füst egyenesen száll fel az ég felé. De a földön a káini törvények döntenek. A magyar Ábelek tisztasága, csakúgy, mint az Ossietzkyk parancsa: „Entbarbarisierung der Gesellschaft", elfúl a mai prolongált éjszakában, a „nostalgie de la barbarie" változatlanságában. A magyar pacifista elemnek itt nincs kapcsolata, de volt egy rossz sejtelme, féltése és intése: „Aki még nem csömörlött meg az erőszaktól, a bosszútól, a gyilkolás válfajaitól, ne számítson méltó békére. Az a békét arra óhajtja használni, hogy most ő üssön, visszaüssön ... Ez a lelkesedés, mellyel a bosszú óráját várják, nem a méltó béke lelkesedése ... A béke számára azonban nem háborús feleket, de élő igazságot, rendületlen méltóságot, őszinte szeretetet keres a bénult emberi szív." (Szalatnai, 1943. IX. 23.) Keres és nem talál. Árva, mint tegnap. Árvább: mert csalódottabb. íme, eljött a béke, és tájainkon első ténye és törvénye a magyar pacifizáló elem kirekesztése, rágalomba fullasztása: háborús bűnössé dekretizálása. A béke nem tud, nem akar megszületni: a háború törvényeit, muszájait a mai társadalom nem képes magából kivetni. Velük, belőlük él, általuk ítél. A pacifizmus Ábeljei és Ossietzkyjei kell, hogy itt a rövidebbet húzzák. A háborús lelkiség nem tud leülepedni: permanenciában van, permanenciában tartják. Magatartások bélyegződnek, melyek elégtételt reméltek, hidak repültek a levegőbe, melyekről azt hittük, hogy minden veszélyen, merényleten túl vannak, és árkok mélyülnek, gyűlöletárkok, melyek betömésére készen állottunk. „Gyűlöletre nevelt sorsunk, mi szeretetre önmagunk", a hidat egyoldalúan, túlterhelten, de mindig mi tartottuk. Nehéz, hálátlan szerep: pilléreit mindkét oldalról és egyformán ásták alá. Magyarországon kimerítettük a hazaárulás fogalmát, Csehszlovákiában ugyanakkor idegenkedéssel nézték a mi türelmetlen, noszogató számonkéréseinket. Mi messze szaladtunk előre az időben: 406