Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

ANTISEMATIZMUS - II. Csizma az asztalon

ellentmondás fel nem ébreszti és ki nem hívja." A kényszer és korlát — magyarázza egy más helyen — felizgatja, feltüzeli a szellemet, és ilyen szempontból a sajtókorlátozásokat egyenesen áldásosnak tartja, mert maximumra, ellenállásra, rókaravaszságra és kígyóokosságra készteti a tollat. Emlékezzünk csak Heinére, aki a francia sajtócenzúra eltörlésekor kétségbeesetten kiáltott fel: ,,Te jó Isten, hogy fogok én majd ezentúl írni!" A gyémántkoncentráció mindig nyomás, nehezítés eredménye. Akadályok erősítik és szíkráztatják! ,,A szellem emberének semmi sem árt annyira, mint az ellenállás hiánya", testálta ránk búcsúját Stefan Zweig. A szellemet az ellenállás, az ellentmondás, az ellenhatás mozgósítja, és tartja ébren és éberségben. A séma, a kaptafa, az egyszeregy kikapcsolja, a kérődzés, a közhely elaltatja. A provokáció: a szellemerkölcs és az emberség legpotenciálisabb aktivizálója, éltetője és fokozója. Heinrich Mann ismert genetikus mondata ma már az antifasizmus történelmi dokumentuma, indoka és igazolója: ,,A fasizmus érdeme, hogy ellenfeleit emberségükben megerősítette, amikor erkölcsi ellenálló erejüket kiprovokálta belőlük." A helyzeti adottság súlyosbító körülmény, de ugyanakkor és ugyanezért mentő lehetőség is. A sematizáló katasztrófaadottság az elhárítás, a védekezés muszáját is jelenti: az ellenállást, a non possumust, az ár ellen való úszást, a helytállást, az állásfoglalást; és így a sematizmus antitoxinját aktivizálhatja: az ellenmérget, az ellenszert, a gerincet: a magatartást. A mechanikusan azonosító sematizmus öntudatra, eszmélésre, védekezésre, állásfoglalásra ösztönöz: provokál! Épp a sematizmus adottsága, könnyítése, opportunizmusa, csábítása az, ami gyanússá teszi, és így kiválthatja a magatartásbeli nehezítést, az ellenállás keménységét: az antisematizmust. Nálunk és nekünk az irodalom — és ez az előnyünk és ösztönzőnk — mindenképpen létszükséglet, létbizonylat és létharc: önállóság, magabiztosság, magatartás, öntudat kérdése. Csak ha két lábon és a saját lábunkon állunk, lehetünk többek önmagunknál. Először magunkban és magunknak kell jelenteni valamit: csak ha valakik vagyunk és leszünk a magunk erejéből, léphetünk ki a porondra, a nagyobb próbára, az összemérésre, az érdemesítésre a nagyobb közösség kollektivitásába. 347