Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

Stószi előszó

dítője. A magányban kényelmesen el lehet terpeszkedni, és kicsire zsugorodva el is lehet rejtőzni, de lehet birkózni vele és megnyergelve, kezessé tenni. Az ember vagy igent bólint arra, ami van és ahogy van, vagy felhasználja, átalakítja: a minimumot maximummá fokozza. Az én magányom az első világháború utófejezeteként mint kény szeradottság kezdődött. A frontokon szerzett „tüdőcsúcshurut" azzá fejlődött, ami: tüdőbajjá. Az egyetemet ott kellett hagynom; az orvosok azt mondták: a gyógyulás előfeltétele, biztosítéka Stósz. Használjam ki a szülőföld ajándékát, adottságát: a levegőt, a fenyvesek ózonját, a nyugalmat, a csendet. Kihasználtam. Egy életen át a szükségből erényt csináltam. És ez és ennyi a magány paradox titka is. Esetem tisztán példázza: a kilátástalan helyzet mint lehet egy irigylésre méltó életforma ugródeszkája és alakítója. Nincs ebben a magányban semmi emberfeletti vagy szokatlan, sem heroizmus, sem hedonizmus, sem aszketizmus. Az író ír, ott, ahol van, mást nem tehet. A különbség mindössze annyi, hogy a gondolat logikája — a gondolat igaza — a magányban talán jobban eszmél önnön funkciójára: erkölcsi mivoltára, elkötelezettségére. És megszületett a szó, az alapformula, melyhez most már — mint a legszemélyesebb ügyhöz — mániákusan ragaszkodnom kellett: szellemerkölcs. Csak alkalmazni kellett — mint a magány legsajátosabb gyümölcsét — tévedéseken át egyre tudatosabban és következetesebben az alaptételt, a szellem: erkölcs. A szellem erkölcsi mivoltában válik tetté, hatalommá. Csak így igaz Heinrich Mann egyoldalúnak látszó megállapítása: „A szellem önmagában erkölcsös, és az erkölcs egyedül a szellemben teljesedik ki." Maximilian Beck — a szellempolitikus — és Thomas Mann majdnem egyszerre és szinte egyformán mondták ki, és adták tovább a bizonyosságot: az erkölcsi primátus kikerülhetetlenségét, kivédhetetlenségét. Az egyik: „A magány önállóvá teszi az embert, és ezzel felébreszti felelősségérzetét." A másik: „A magány a lelkiismeret legközelebbi rokona." Az erkölcs lényege és valósága: a lelkiismerettel egyenlővé tett felelősség, a magány egyik legazonosabb reflexe, kelléke és ajándéka: ha akarjuk, ha vállaljuk. A szellemerkölcs törvénye nem ismeri az adottság Fejbólintó Jánosait. A magány csendjében a lelkiismereti felelősség óriásira nő: roppantó súllyá. Ha2* 19