Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

Stószi előszó

tározni kell és minden alkalommal újra és újra: vagy — vagy: Itt nincs mellébeszélés, másról beszélés. Csak így lehetsz egyszerre és egyben magaddal és magadban a világ részese, tanúja és bírája, de vádlottja és vádlója is. Ülsz a fotelben némán, mozdulatlanul órák hosszat. A csendben ülsz: tered és időd ez, bűv- és átokköröd. És a csend vagy bírád lesz, vagy barátod. Vizsgáztat és vigasztal, kérdez és felel, ijeszt és békít, ugraszt és altat, uszít és dermeszt, megnevettet és megríkat, de legtöbbször konokul hallgat: áthághatatlan falként, titokként mered eléd. Meg kell szólítani, megfejteni, rá kell törni: párbeszéd vagy párharc partnere leszel: hőse vagy gyávája, dühöngője vagy makogója. A csend körülölel, elaltat alattomosan, azt hiszed, szeretőd, de egy polip karjai fojtogatnak, és amikor úgy érzed, elvesztél, hirtelen egy lágy tenyér simogató érintését érzed a homlokodon; minden felhő eloszlott: megértettél valamit. Jákob örök viaskodása ez az angyallal. A kicsinységé a naggyal. Az egészen naggyal. Az adottságé a lehetőséggel, a minimumé, mely a maximum után nyúlt. Vagy eltörpülsz még jobban, vagy óriás leszel magad is. Mindig az égi lajtorja alsó fokán állsz. Felfelé hághatsz, de hirtelen zuhanhatsz is. És utána kezdheted elölről és újra és megint. E harcban, e csendben nincs megállás. Ha elernyedsz, a gonosz erői azonnal ellepik a teret. És ellenük vagy mozgósítva önszántadból: meg nem futamodhatsz magad elől; a magatartás rátartiság is: a konokság hiúsága. Posztodat őrhelyként kell tartanod. Megbízatás nélkül és felváltatlanul. Állandó jelentésre kötelezetten mindig vallanod kell, felelned. A felelősség törvénye ez: felelés, vallomáskényszer. A felelős ember: a felelő ember. A szellemerkölcs nem más, mint a gondolat igaza, tehát a szellem felelőssége. Felelnem kell állandóan és kérdezetlenül — az egész világ előtt, az egész világért! Ibsen még csak kérdéseket adott fel a tizenkilencedik századnak, de felelni nem felelt. A mai író a felelősség teljében, halálos kényszerében már csak felelve kérdezhet. A felelés muszája — a felelősség — megnőtt. Atomkorszakban élünk — és nem álomkorszakban, mint a régi boldog költő —, és ez máris a bomba katasztrófáját jelenti: a valóságot kendőzetlenül. A világháború felelőtlenségét, jóvátehetetlenségét. Itt és így a magányérzet ismeretlen: a valósággal, a világgal vagy, a valóságért, a világért. Minden körötted 20