Fábry Zoltán: Stószi délelőttök
MAG HÓ ALATT - A Csendes-óceántól a Balatonig
És most és innen már a számok beszélnek. A magyar 1919 és az emigráció regényét — Ég a Tisza — kétmillió példányban — a húszas és harmincas években, 28 nép 28 nyelvén olvashatják, csak magyarul nem. Én Die Generalprobe címen németül lapozom, és 1930-ban ezt jegyzem a Korunkba: ,,Illés Béla megírta a magyar forradalom eddigi első és legteljesebb regényét, annyi tisztasággal és olyan maradéktalanul, hogy évek kellenek, amíg hozzátársulhat egy újabb regény. A regény... a magyar forradalom pluszának históriai elkönyvelése." Egy év múlva, a Forradalmi írók Nemzetközi Szövetségének kongresszusi anyagát lapozom. A harkovi kongresszus könyvfüzetének élén egy szovjet katona portréja. Az aláírás: „Illés Béla főtitkár elvtárs a Vörös Hadsereg tiszteletbeli egyenruhájában." Akkoriban szerte Európában sokan pózként gúnyolták a szövetségi főtitkár katonaképét, és nem értették, hogy e kép, e kosztüm előlegezetten vállalt irodalmi és történelmi jelkép volt. „Ma írógéppel dolgozunk, de mi tudjuk, hogy holnap az írógépet gépfegyverrel kell felcserélnünk": Illés bejelentésének elmaradhatatlan igazát Hitler második világháborúja nyugtázta, és Illés Béla szovjet őrnagyként tért vissza a feldúlt Magyarországra. És ez az őrnagy szavakat keresett a kimondhatatlanság kimondására, és kenyeret szelt a főváros kiéhezettjeinek. Illés Béla a „budapesti rémület és a debreceni boldogság" közt hánykódik: „Debrecenben kimondhatatlanul boldog voltam, mert körülöttem mindenki magyarul beszélt, mert találkoztam az édes anyanyelvvel." Újságot kell szerkesztenie, de ő közben kenyeret „organizál", hisz Bajor Gizi és Szekfű Gyula éhezik! A szovjet őrnagy, valaha a Vörös Hadsereg tiszteletbeli uniformisának viselője, a szolgálati szabályok megkerülésével, fegyelmezetlen tékozlással csór és szel Pesten kenyeret, hogy minden útjába akadó éhezőnek juthasson belőle: „Mikor egy asszonynak, aki csecsemőjét felém nyújtva kért kenyeret, tégla alakú fekete szovjet katonakenyeret adtam, akkor már semmitől sem féltem. Tudtam, hogy nem késtünk el." Illés Béla nem késett el: műve és neve része és részese lett a magyar irodalomnak — magyar földön is, az „édes anyanyelv" termő és teremtő légkörében. A régiek mellé új művek jöttek; és ha tehette, szívesen és szívből mesélt, 156