Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

MAG HÓ ALATT - A kanadai szerkesztő

Szőke István 1961-ben hazajött Magyarországra, de nem tudott megnyugodni. Öt, a világcsavargót, a kanadai magyar kommunista főszerkesztőt, élte végén a nagy magyar szétszóródás bántotta, ez az óriási lélek-, nyelv- és vérveszteség, mely a legjobbak kínzó fájdalma volt. József Attilát idézte: „Mit bánja sok törvényhozó, hogy mint pusztul el szép fajunk." Ezért adhatott az ország „földmívest a tengernek": Sok urunk nem volt rest, se kába, birtokát óvni ellenünk s kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk. A kivándorlások és az elveszett milliók fájtak ennek a világjáró magyar kommunistának. Visszahozni őket: ez volt az álma. Járta az országot: összetartani, összefogni a kintről visszajötteket és a szocializmus egységébe fogni: ez volt utolsó kirótt és vállalt feladata és hivatása. Beszélgettünk, darvadoztunk. Megitta a feketéjét, elbúcsúzott. Utána néztem az ablakból; aztán eltűnt a kanyarban. Sose fogom többé látni. Meghalt. Meghalt Szőke István, a párt és a munkásmozgalom régi harcosa. Egyre gyakrabban és egyre sort szakítóbban halnak meg. Jaj, ne feledkezzünk meg róluk: ők voltak a kezdet, a nehézséget, a bajt vállalók, a világba űzöttek, az illegalitásba ózont lehelők. Ök voltak az indítók és az állhatatosak. A legnehezebb időkben egyformán kiállók és kitartók. Régi kommunisták. (Új Szó 1964) 151