Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

MAG HÓ ALATT - Egy regénymodell emlékezései

üzemzavar, gyerekbetegség", igyekezett vigasztalni . . . Húsz év múlva Itt egy nemzet él: üti meg a fülemet egy antifasisztának tudott, szlovák író határokon túl is éles vitákat kavaró, harsány, autarkiás hangja, melyre a reálisan pregnáns feleletet csak Bábi Tibor cikkcíme adhatta meg: Itt nemzetek élnek. A nemzeti önteltség Vladimír Mináčnál egy történelmi anakronizmus síkján és buktatóján — megvesztegető íráskészséggel — öntetszelgő narcizmust időzít, mely azonban kivédhetetlenül csak szűkkeblű, szűk látókörű provincializmusba torkollhat. Kíméletlenségbe és kizárólagosságba. Már le sem merem írni, hogy ez mit jelent, és hová vezethet. . . A pozsonyi beszélgetés után három évvel Balázs Béla meghalt. Mi szlovákiai magyarok — négyéves késéssel — akkor nyertük vissza hangunkat: nyelvünket, írás- és szóláslehetőségünket, és a regénymodell egy pozsonyi lapban most már akadálytalanul szövegezhette Balázs Béla sírfeliratát (lásd a Gondolat igazában: Balázs Béla énekel cím alatt): ,,Balázs Béla, a vándor, mindenki másnál jobban tudta, hogy ebben a piszkos, véres, embertelen hajszában miért él a költő, hol a helye, és mi a posztja: »Ottan voltam otthon, ahol jobban vérzik«. Az elnyomottakkal, a szenvedőkkel való szolidaritást senki költő még így nem kottázta ... És a költő most továbbindul, a vándor nevetve int vissza, végtelenből jövő, végtelenbe mutató sugár ő, ki a földi tereket járva, halhatatlan emléket, múlhatatlan sírfeliratot hagyott ránk: intést, példát, magyar népdalt ütemező énekét: »Ottan voltam otthon, ahol jobban vérzik«." (Tiszatáj 1966) 126