Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

MAG HÓ ALATT - Főszerkesztő Kolozsvárott - 1. Örökségbe

FŐSZERKESZTŐ KOLOZSVÁROTT 1 ÖRÖKSÉGE Ha új könyvem jelenik meg, ha rólam írnak, engem vitatnak, dicsérnek, én mindig Gaál Gáborra gondolok. Ha személyesen nem ismertük is egymást: együtt dolgoztunk — bár én csak kis hányadában —, és csináltuk azt, ami Korunk címszó alatt lett magyar valóság. A Korunk csehszlovákiai szerkesztője és munkatársa voltam, és így valahogy egymás mellé sodródtunk. A budapesti egyetem egyik tanári szakdolgozatának a címe: Gaál Gábor és Fábry Zoltán esztétikája (írta: ifj. Tálasi István). Kettőnket együtt emlegetnek, és én ilyenkor szorongva arra gondolok: méltó vagyok-e erre a társításra? És a szorongó gondolat továbbgyűrűzik: mi lenne belőlem, ki, mi lennék az irodalmi köztudatban, ha meghaltam volna, mint Gaál Gábor, és nem adhattam volna ki 1955 óta (ez halálának éve) azt a hat könyvet, melyek a figyelmet felém fordították?! Érdemes voltam-e, vagyok-e a megmaradásra, nem az ő helyét foglalom-e el, azt a helyet, amelyet ő azóta minden bizonnyal jobban és méltóbban tudott volna betölteni?! Egyetlenegy példa mindent megmagyaráz. Amikor a fiatal prágai medikus, az erdélyi Szilágyi András elküldte olvasásra, véleményezésre az Ü

j pásztor kéziratát (pontosabban: ennek néhány részletét), a felfedezés öröme, a kincstalálás boldogsága annyira elborított, hogy azonnal leültem az írógéphez, és Szilágyi hol gépelt, hol ferde sorokban futó nagy ákombákom betűit tisztába tettem. Az átélés, az újraírás hevében, egy-egy szó vagy jelző, pont, vessző és kettőspont került be kivédhetetlenül a kéziratba; itt szinte önkéntelenül egy ritmust pofoztam helyre, ott valami sutaságot hagytam ki. Transzban voltam; soha írás, szülés, születés így meg nem rendített: részese lettem, bábája, életre segítője. Olyan voltam, mint az orvos, aki jelen van a szülésnél, segít, vagy a bába, aki vizet melegít, 127