A Sarló jegyében. Az újarcú magyaroktól a magyar szocialistákig, a Sarló 1931-iki pozsonyi kongresszusának vitaanyaga (Pozsony : Sarló Országos Vezetősége, 1932)

Második nap: A csehszlovákiai magyar szakértelmiség szervezkedése - Peéry Rezső: A szlovenszkói magyar irodalom válsága

akarta evvel gondolati silányságát, világnézetnélküliségét menteni s ujat adni. Mert a világ azért rossz, mert a megváltások öregek. Doktrinákon nyargaltok, megbukott német elméleteken, mi hozzuk a mást, az ujat. A harmincévesek, a huszonötevesek, a huszonegy éi félévesek. A kapitalista kulturanarchia egy formája ez a generációs teória. A tehertételek nagyok a lelkiismereten, a zűrzavar nagy a fejekben, a logika unalmas és veszélyes, a fejlődés dialektikája halandzsa. Uj kell. Ezt az ujat adja, ezt a szintétikus káoszt adja: a generációs elmélet. Egy éven keresztül szinte komikus egyformasággal fedezték fel a szlovenszkói publicisták, irók, költők, művészek azt, hogy 1900 táján születtek, s ezt a felismerést, mint megváltási, újítási, javítási, változtatási Ígéretet tálalták fel a munkácsi kiskereskedőnek, a lévai bankhivatalnoknak és a pozsonyi diáknak, aki észrevette, hogy ugyan esetleg ő is e tájban született, s mégis, mintha ez a tény nem sokat változtatna a helyzeten. De félretéve a viccet: a generációs elmélet csak arra használódott, hogy az a kis értelmi csoport, amely a szellemi felépítményen dolgozik, elhitesse magával és másokkal, hogy valamit csinál, ami a társadalmi változtatás, belenyúlás, segités, irányadás vonalán van. Harmincévesek — ezt a szót olyan hittel és bizakodással ejtették ki, mintha valami uj világnézeti fogalomnak a takarója lenne, azután beigazolódott, hogy nem más, mint az intellektuell egy menekülési formája a korfelelősség elől, épen az elől a meghazudott mult elől, aminek tradíciója: a kulturális és szellemi perspektiva. A tradiciótlanság eme modernjei az aktuális reakció u j konzerválási formáját találták meg elméletükben. A generációs teória mellett igen figyelemreméltó tünet: a kritika hangoztatása. Irók, költők kérik maguk ellen, illetve maguk mellé a kritikát.' Most mit értsünk ezalatt? Itt most nem szabad szociológiai vagy világnézeti kritikára, tehát a művészi alkotás társadalmi és emberi tartalmát az össztársadalommal összefüggésbe hozni akaró elméleti törekvésre gondolni, kritikára, mely nem csak megállapítani, hanem változtatni is akar, mert ezt a szlovenszkói literátorok egyszerűen nem ismerik el kritikának. Ez vörös index vagy világnézeti elfogultság, de nem kritika, nagy betűvel, amit annak idején Laczkó Géza, Ignotus, Kosztolányi Dezső müveitek. Ez a kritikai érának a követelése, a nivókontroll tulajdonképen nem egyéb, mint belátása annak, hogy az itteni literaturának bázisa az a relativ szellemi hiperstandardon levő polgári intelligencia-töredék, ami Szlovenszkón él, s ami ma német és világkönyvpiacról kapja a kulturáját, tehát igényes, és finnyás a