Rejtett ösvény – Csehszlovákiai magyar költők, 1918-1945

Forbáth Imre

S önmagamba meredt bámuló szemem, A vizet a pohárból kilötyögtettem Ügyetlenül, s a kanál a csajkán indulót vert Vad taktussal, s ezt a taktust hallom ma is Még sok éjszakán át, rettegő félálomba hulltan, Gépfegyverek rombikus zörejjel közelednek, Srapnellek ugatása ébreszt fel reggel, Mikor szőnyeget porolnak a hideg folyosókon. — Emberek! Hiszen még él a múlt közöttünk, Eltemettük hősi halottainkat, de él a múlt, Az utcákon a csillogó paloták előtt Lábatlanul, vakon s rettentő sebek Hegeivel járnak valamely hideg kísértetek Gyufát árulva s cipőmadzagot — Mintha a szívemet szaggatnák acélhorgonyok, Űgy érzem s szédülve tántorgok tovább — Tökkelütött jenki szappangyárosokat s száraz Unalmas női ángliusokat vezetnek Csinos autójáratok a volt csaták helyére, Hol elmesélik; itt hullott tízezer, Ez a tömegsír ekkor és ekkor töltetett Meg látványos hullák tonnáival, Itt és itt ez meg az a tündöklő Hadvezér járt, a nagy stratéga, olyan bajusszal, Mely őket Blücherre, engem veszett kutyák Kócos farkára emlékeztet. — Jaj, Minek beszélek unott tényeket! A névtelen katona emlékoszlopára Letették megint a roppant koszorút, Számos dalárdák s mind a katonazenék Vad csinnadrattába kezdenek, s a polgármester úr, Ki mindenütt a világon egyformán kövér, Ekkor nagy beszédet mond, s a díszebéd Már tálalva van. — Zabáljatok! Zabáljatok! A névtelenek már csöndben nyugszanak! Nem zavarják dögszagok a lakomátokat, Sárga csontjaik békésen hevernek a földben S nem éhesek! — Én néma voltam 96