Rejtett ösvény – Csehszlovákiai magyar költők, 1918-1945

Forbáth Imre

Azért kellett megdögölnetek — Hozzátok szólok, szürke emberek: néktek szól ez ének... Mert néma voltam, villanyozni kezdtek, Harminc amperes áram futott testemen keresztül, Hajam égnek meredt, s a borzalomtól Sápadtan feküdtem szalmazsákomon, Kutattam múltamat és emlékezni kezdtem, Újra gyermek lettem ott lenn szép Somogyban, De gyermekségem egén véres volt a hold, Mint bajtársam melle, mit felszúrt egy szurony, A fákon, Böhönye almafáin nem almák csüngtek, De kiszakított, tekergő, kék emberbelek, Állkapocs nélküli vörös, fogatlan szájába láttam A tájnak, melynek fölgyújtották gyenge füveit, Drótakadályok álltak házunk előtt, s anyám Éhesen és soványan állt, mint a ruszinasszonyok Kőrösmező előtt. Jaj, ember, árnyékodat látom, Árnyékát a keresztnek, melyen tízmillió Krisztus agonizált szürke egyenruhában, Hosszú menetét kék kadávereknek, Utánuk fekete özvegyasszonyok Éhes árva porontyaikkal: Franciák, olaszok, németek, szerbek, magyarok, S láttam fölgyújtott apró lengyel falvakat, S láttam földbetiport drága kenyeret, Ijedt kis gyermeket elhullva, Mint szemét hull a lichthófokon. Hát szemét az ember? Hát döglésre jött Az élet a földre ? így tanították ezt bölcseink, Hogy értelmetlen, céltalan, véres, vad Pimaszság jogosult minket fölemészteni? Minek akkor mindez ? Kant és Goethe És Rubens és differenciálegyenletek, Mit ér az egész? Élni, élni, élni kell! Ezt gondoltam én s lassankint élni kezdtem. Éledt a lélek bennem s növekedett, S lassan visszatért emlékezetem — De még kísértetek között éltem, 95