Rejtett ösvény – Csehszlovákiai magyar költők, 1918-1945

Antal Sándor

Vérzivatarban nem a más csontja lúgozódott ki, csak az enyém! És földindulásban nem a más teste hullt szakadékba, csak az enyém! És égi zengésben, elhárítója minden villámnak nem más lett, csak egyedül én! Tudva van mostan előttük valóm. Mert pandúrkézen is voltam, a jó házból valók talán meg is vetnek. Elgörbült számhoz nem nagyon illik az ének, hogy fogaimból egypárat bizony kiverének, tilosba mert jártam és rajta is értek. De inget és gondolatot, mit másnak a teste már hordott, meztelen ha járok, még akkor se hordok. És nincsen oly büntetés, törvény, el amely üthet attól a jusstól: ha látok nagyképű embert, rajta illetlen jót ne nevessek. Tudva van mostan előttük valóm. Megértik, hogy legtöbben, mások (a golyvások és diplomások, a botfülűek és egyletesek; az ipszilon végzetűek; akiknél a megtöltött bendő a fő, akiknél ezüst a diótörő; a templom legelső padjába ki űl, és mondva naponta a hosszú imát, biztosan fogja kezében az isten lábát): ezek a karok és ezek a rendek 35