Rejtett ösvény – Csehszlovákiai magyar költők, 1918-1945

Antal Sándor

és volt, kinek órája volt. Volt, aki tudta, hogy lázban fekszik otthon az asszony, és nincs jótét lélek ágyához lépni ki merne. Másnak hozták a hírt, hogy anyját kirúgták a házból. Az emberiség megalázott szemével irigyen néztek egy szürke verébre, szabadon ki leszállott morzsáért a börtönudvarra közénk. Anyáktól hogy féltett gyermekek voltunk mind egyszer, feltűrt gallérral kik járunk kényszersétánkban egymás után. Nem nézve hideg színére a felhős ősz végi égnek, mely nem a miénk. Ki hinné közöttünk, hogy túl a fellegeken egy szem van, látó szívekbe, és látva ismerő mindennek súlyát? Hibás mértékkel mégis hogy engedi őket szabadon mérni ? A föld meg az ég, minden az övék, és még csak félni se félnek mástól, csak tőlünk, kik csöndben sétálunk. Félóra alig múlt, megnyílik az ajtó, az őrmester ordítja: Elég volt! Már párba kell állni. Megyünk a cellába mi fel. 33