Rejtett ösvény – Csehszlovákiai magyar költők, 1918-1945

Forbáth Imre

nyerítették fülünkbe kéj sanzonjaik, szemétdombra hullnak ők is, a dicsők! s kik eltűnődnek imaginációkon, álmodozók és renyhe lantotpenget ők s mindazok, kik ma sültgalamblesők, révedezők lila csont torony ban, a szimbolisták, dervisek és tűzevők, az udvaroncok és a talpnyalók, a tőke körül dús koncra leskelődök, szépségkirálynők és selyemfiúk s még sok minden, mit unok fölsorolni, szép sorban majd szemétkosárba hull. — S ez így van rendjén, s így jársz majd te is, ha nincsen merszed, jellemed, erőd... Hatalmas csillag vérzőn ég az égen s nincsen számára látó szemetek ? Szabad szíveknek dobbanása hallik s nem hallja poros szamárfületek? Döngő léptekkel munkásmilliók vonulnak föl, föl, szebb jövő felé — s ti hervadoztok, őszi fű a réten? A szemétdombra juttok mind ti is, elkorhadva, porfödve és kitömve, oda jut ez a kadávervilág, esztelenségnek sok, vad maszlaga, világszisztémák s aranyszalamanderek, gonosz és nyüves, polgári szemét, ódák, foxtrottok s látványos revük... Nos, hív a gyors idő: választani muszáj lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés! 122