Dienes Adorján: Regélő romok (Rozsnyó. Sajó-Vidék, 1935)

Tarkő

TTanpQSif)» lhamvadt a tüz a vár ágyasházának kandallóiában. Csak a parázs sziporkázik még és fölvillanó fénye ilyen olyan alakokaí rajzol a szoba falára. Az izzó parázs tüzszemével merőn néz farkasszemet a mozdulatlanul ott ülő Bánffy Dorka. Karjai ernyedten csüngenek le, szeme sírástól vörös, arcán a bánat ráncai s töméntelen szomorúság. Ma vette hirét annak, hogy szivének szeretve szeretett egyetlen fia, Tarczay György megszűnt élni, nincs többé . . . Jaworyna felől élesen támadja Tarkő várának falait az északi szél, amely néha a kandalló parazsát is fölvillantja. Bánffy Dorka hangokat hall a szél üvöltésében és alakokaí lát a parázs villanásaiban. A messze mulí képei, a vár eseményei, családjának íöríéneíe, fia kalandos éleíe, önmaga éleiének sivársága mind-mind elvonulnak ott előtte a sötét szoba dermesztő csöndjében, melyet meg-megzavar a szél sivitása. Látta lelkében ezt a kopasz hegyormot, midőn még emberkéz nem igazította el rajta a köveket lakóhelyül. De szólt az országát újraépítő IV. Béla király parancsa, hogy vár épitessék e helyen. És midőn ott lengett már a fölépült erős vár ormán a királyi lobogó: ugyan kinek adhatta volna azt másnak a király mint annak, aki élete megmentője volt. A mohi csata borzalmai közepette egyik Tarczay ős saját testével fogta föl a királynak szánt kardcsapást. Igaz, hogy ő maga is súlyosan megsebesült, - 185 - (|