Dienes Adorján: Regélő romok (Rozsnyó. Sajó-Vidék, 1935)

Ungvár

eseťre az jár közel a valóhoz, amit Ungvár egyik öreg krónikása mond : — A Kárpátok északkeleti részén, ott ahol az alföld édeni síksága megnyílik és az Ung vize merev folyását vesztve, nagy kanyarulatokban hömpölygeti hullámait a Tisza tágas medrébe : egy magas gránitsziklán áll még ama várrom, melynek nevénél magasabban dobog a kebel s érzelme a belső tűztől lángol. Ung vára a mi régi dicsőségünk, nemzeti megalakulásunk, fájdalmaink s évezredes küzdelmeink felütött könyve 1 Odafönn ittanak első áldomást honkereső apáink a kilencedik században, midőn az első diadal mámorában engesztelő áldozatul fehér paripákat hánytak máglyára isteneiknek. (Mészáros Károly : Ungvár története. Pest, 1861). Eloszlott aztán az ungi vár fölött a mythosok köde, midőn Árpád királyi utódainak lobogója lengett ormain négyszász éven keresztül. Tovább is a királyi kincstár birtokában maradt volna talán, azonban Róbert Károly így gondolkodott : — Belecsöppentem ennek a szép országnak királyi székébe. Örülök neki. Vannak jóembereim, örüljenek ők is. Nosza, osztogassuk hát a királyi várakat. Ezen jóemberei között első helyen állott a két Drugeth : Fülöp és János. Fülöp Róbert Károllyal együtt jött be Olaszhonból, ő hát már régen benn ült a tárnokmes- 49 - (|