Dienes Adorján: Regélő romok (Rozsnyó. Sajó-Vidék, 1935)

Jászó

nép száján forgó mondák, ha nem is födik mindenben a tényállást, de mindég érdekesek, mert a néplélek apáról fiúra és ősökről dédunokára szálló azon óhajaira vet világot, melyeknek beteljesedése szerint ő kívánta volna a történéseket létrehozni. A stószi fürdőbe igyekeztem. Úgy a hetényi puszta körül ősz kossufhszakállas, ősmagyar tipusu, értelmes debrődi gazdaember szállt be a vonatba. Az ismeretség könnyen ment, hiszen a Bodva völgyén annyi a természeti szépség, annyi a kérdezni való. — Milyen falu ez itt bácsi ? — mutattam balfelé. — Ez a mi falunk, Debrőd. — És az a sziklás hegy mögötte ? — Az ? az a szent László hegye. — Miért nevezik szent Lászlóról ? — Nem tudja ? mán hogy lehet a ? — Hát bizony bácsi, én nem e vidékre valósi vagyok. — Ugy, úgy. Háí azér. — No bácsi. Iíí egy jó cibar. Füstöljünk egyet, aztán füstölés közben elmondja a hegy töríéneíét, ha van. — Van-e? nagy istóriája van annak. Még nagyapámtól hallottam, pendelyes gyermekkoromban. Hát úgy volt az, hogy dicsőséges szent László királyuknak sok baja volt Salamon rokonjával. Izgága ember volt ez a Salamon, még ha királyi embernek tisztelem is. Addigaddig, hogy hát kardra került a dolog és a két királyfia seregei végig hadakozfák egymás ellen az országot. - .123 -