Ozsvald Árpád: Oszlopfő

Az árvaság kora

AZ ÁRVASÁG KORA Ne hidd, a magány nem vigasztal, nem nyugtat a csönd se, hiába zárod az ajtód hét lakattal. Feküdtél a szérűk meleg, kemény földjén: rongyos kis Krisztus, apád is megtagadott. Kidobott magából az otthoni jászol, szelíd tehenek nyelve fésülte hajad. A büszke körtefa égi magasából lezuhantál, vér övezte szép homlokod. Örök álmodozó, a kegyetlen idő vaskapujában tedd le tarisznyád, botod; emberséged sem védi már ősi fegyver, s a virág nemcsak neked bontja ki szirmát! Tüzet csiholni két garami kővel, hinni a szikra mindenható erejében tudsz-e még? Este a kövek szentjánosbogár-leikét élesztgetted, földre hulltak a csillagok. Ér tettél a madarak, bogarak nyelvén, de az értelem titkát el nem mondhatod. Mesevilág, gyermekkor, árvaság kora: a sánta hal pénzét szorítsa tenyered, 49