Ozsvald Árpád: Oszlopfő

Az árvaság kora

a vak varjú tollát ne engedd soha el, futottál volna az otromba csend elől a kis vörös róka három szál szőrével. A csend, a csend szívedre száll, mint a bánat, álmoktól terhes, fáradt bús fejed szorítsd a tél jégvirágos ablakának. Beléd ivódott a föld minden hidege, téli ablak fagyott arca volt a táblád. Hunyorgó lámpaszemek megadón tűrték a kendős asszonyok esti mormolását. A tűz énekét az érti meg, ki leül a tűzhely elé, s nézi a tört venyigék kíntól görbülő, dactól pattogó hátát, a sárga lángok sunyi tigrisörömét, a nyers fába szorult vízcseppindulatot. Ki őrzi meg a vadvizek tisztaságát? A tavaszi ég felhőt fürdet a tóban. Az aranykacsa háromszor mélybe szállott, a Nádszál kisasszony szép szemét kereste, a mélység nyugalmát, eltűnt csendvilágot, Syrinx szemérmes, hajlékony, könnyű testét, kék párát lobbantó, első nagy szerelmet. Aranypénzed: elvarázsolt békalencsék, otthonod: vízipók buborékharangja — emlékgyűrűkkel véded az ifjúságod! II Örökké futkosó hangyák, álljatok meg egy percre, 50