Ozsvald Árpád: Oszlopfő

Alegkisebb legény

MEDITÁCIÓ Csavarogsz, barangolsz, válladon férfikor éve, városok utcakövét koptatja fürge lábad, kis falvak pora fürdet, városok füstje vakít, forró nyarak sugara perzseli hajlott hátad, dalt dúdolsz őszi szélben, madarak szava tanít, csillagok szeme kísér, őrizve álmaidat, s mégis, ha néha leülsz meleg tűzhelyek mellé hunyó parazsat nézve, szívedre száll a bánat, nem vidít fel a bor se, térdeden ülő gyermek kedves csacska meséje nem csal ajkadra mosolyt. Ha lábasok gőzéből fehér karját egy asszony — hószínű puha vásznat — villantja arcod elé, eszedbejut, hogy neked még hű kedvesed sincsen, és hiányzik nagyon az otthoni meghitt fészek, melyből messze repültél, sápadt, vézna legényke! Lármás nagyvárosok fiukká sose fogadnak, paraszttűzhelyek mellett ismerős régi vendég maradsz csak — bús idegen —, kinek széket törölnek hűvös tiszta szobában, s megkérdik, mit parancsol. Ha hazatérsz hosszú, sáros falusi utakról, bérelt városi szobád festett négy fala közé, belopódzik az emlék, hiába bújsz el ódon, poros könyveid mögé, nyugtod sose találod. 1957 28