Nyitrai írók könyve (Nitra. Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1935)

A régi kommod jól ismerte ezt az illatot, mert az ő mahagonilelke penészszagú fiókjaiban minden rózsaillatú volt. Ö mindent elzárt magába, amit sok éven át rábiztak, őrizve, féltve, büszkén. Sajátjává tette a titkos emlékeket addig, mig el is feledte, hogy nem az övéi voltak azok. „A kertből jövök" — válaszolt suttogva a szellő. „Még nyilnak a liliomok?" kérdék az aquarellek virágai. Ott lógtak a falon arany kereteikben szinehagyottan, elfeledve. Mellettük fényképek lógtak és közönnyel — melyre csak fényképek képesek — meséltek a leányról, ki a virágokat festette. Ez vagyok, ez voltam és ez lett belőlem, mondták a fényképek, de azt, hogy mi lesz, azt már nem mondták. A férfiről sem szóltak. Csak affektált-édesen mosolyogtak. Ők nem ismerték a férfit. „Én ismerem, én jól ismerem" gondolta a kommod, melynek kulcsa már rég elveszett és porlepte mahagóni lelke sötétjében zizzentek a megsárgult levelek, mint megsárgult rózsaszirmok. Az óra ketyegett. Büszke volt, mert ő volt az egyetlen élő és tevékeny a szobában. De érezni nem tudott. A többiek mind tudtak érezni. Felébredtek, mihelyt egyedül maradtak és megkezdték az ő különös, titkos életüket. Mindig azon órában, mikor a nyitott ajtón át beállt az alkony. Felébredtek. Megelevenedtek. Ébredésük oly légies volt, mint álmaink, oly muló, mint gondolataink és mégis oly igaz és érthetetlen, mint emlékeink. A két árnyalak, kiket senki sem látott, vagy kiknek jelenlétét már annyira megszokták, ők is éltek és utolsó csókjuk valóság volt. A mindig megujuló Valóság* Nem igaz, hogy valaki halott. Nem igaz, hogy valami elmúlik. Semmi sem halhat meg, semmi sem halott — csak mi nem tudjuk, mig át nem éljük. Boldogságunk vagy boldogtalanságunk a helyhez van rögzítve •80