Nyitrai írók könyve (Nitra. Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1935)

ahol megtaláltuk — ott marad örökre, soha el nem múlva — és ott találjuk, ha rágondolunk. Árnyak állnak az alkonyatban, a lények árnyai, akik voltunk. Nem, mi magunk állunk ott. Hiszen mi magunk vagyunk árnyai annak, akik voltunk... „Ah!" sóhajtott a virágos kerevet és nyújtózkodott. A mullfüggönyöket a szellő duzzasztotta. Már nem suttogtak. Hallgatóztak. Madár dalolt a kertben. Jött a cseléd. Égő lámpát hozott. És az éjszakát... És újra egy reggel. És újra egy nap. A szoba üres. „Esteledik." szól a kis falióra hat harangütéssel. „Újra hat óra?" kérdék a bútorok és halkan recsegtek. Az alkonyat besurrant a nyitott erkélyajtón és fénytelen szemeivel lassan körülnézett. És egyszerre a sarokban ott ült a leány és ott volt a férfi a nyitott ajtóban. „Mész?" kérdé halkan a leány, „itt hagysz egyedül?" „Visszajövök," feleié a férfi és alázattal hajtotta le fejét. A leány megrázta szőke fürtjeit. „Nem. Te soha többé vissza nem térsz hozzám. Már nem szeretsz." A leány csodásan mosolygott. Hitt szavaiban és a férfi is elhitte. És mégis visszatért. A leány is. Mindketten. Sokkal később is. Minden este... Mi mindnyájan visszatérünk, amikor esteledik és a szobák üresek... 6 81