Nyitrai írók könyve (Nitra. Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1935)

— Pfuj — félrevezetett csürhe népség — és ismét maga elé sercintett. Ebben a pillanatban váratlan dolog történt vele. Vele, az óriással, akitől rettegnek kommunista társai,, aki kezének egyetlen szorításával belefojtotta a szót egy emberbe, aki neki egyszer rosszat tett. Olyan nyakleves érte, hogy a kalap néhány lépésnyire lerepült a fejéről és a sárban talált ideiglenes pihenőhelyet ma gának. Az ütés erőteljes volt, úgyhogy fülében megszólaltak az ütés harangjai és néhány pillanatig szóltak. Körülnézett, hogy megállapítsa, ki volt az a vakmerő, aki ilyen tettre vetemedik ő vele szemben? Majdnem elnevette magát. Egy vékony, cingár ember állt mellette, még mindig felemelt kézzel. Az ember nyomorék volt, teste egy mankóra támaszkodott. De szemei izzó tűzben égtek. — Miért nem veszed le a kalapodat, ha a körmenet előtted elvonul ? Ennyi tisztelet csak kijár annak, akinek mindent köszönhetünk? Már-már felemelte a kezét, hogy az ütést viszonozza, de a sajnálat ebben megakadályozta. Ügy gondolta, hogy egy ütés és a szegény nyomorék ember örökre elnémul. De milyen erők azok, amelyek ilyen vakmerőségre ragadtatják az ilyen nyomorékot? Bizonyára a vallás fűti hevületre az ilyen cingár legénykéket. Lehajolt és a sárból kiemelte a kalapját. Zsebkendőjével letörölte a piszkot róla, aztán a fejére tette. A körmenet utolsó emberei ott haladtak közvetlen mellette. Iszonyatos volt ránézni ezekre a katonákra, akikre az Egyház nem lehet büszke. Csupa nyomorék és béna ember, akik csúszva-mászva mentek, voltak olyanok is, akiket tolókocsin gördítettek tova a hozzátartozók. Egy vak ember haladt a legutoljára. Szemüregei üresek voltak, de ezeket rámeresztette a menet élén büszkélkedő Máriás-zászlóra. Nem vezette senkisem, mégis olyan biztonsággal ment, mintha szemei épek lettek 68