Nyitrai írók könyve (Nitra. Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1935)

veket olvastam, Jósika Miklós regényeit, félig értve, félig hozzáképzelve mindenfélét, ahogy egy képzelődő kis gyerektől telik. A ház, amelyben laktunk, emeletes épület volt, az emelet a grófok számára volt berendezve, ha egy évben egyszer-kétszer odajöttek vadászni. A földszinten volt a mi szép nagy lakásunk. A ház mellett nagy, tágas udvar, mögötte hatalmas gyümölcsös kert, ahol életem nagyobb részét töltöttem, állandó háborúban a kertészszel, aki főképen a zöldborsó-ágyak megdézsmálása miatt volt velem hadiállapotban. A zöldborsó nyersen is kedvenc csemegém volt, a nyers sárgarépa, kalarábé, káposzlatorzsa és az éretlen alma meg szilva csak ezután következett. Egyszer-kétszer a szüleim bevittek Nagyszombatba, ami az én szememben irdatlan nagy város volt — legélénkebb emlékem belőle egy fekete elefánt-szobor egy fűszeres bolt ajtaja fölött, meg az, hogy milyen sok zsidó van a városban. Az én fogalmaim szerint ugyanis kereskedő és zsidó azonos képzelmek voltak, nem tudtam, hogy a zsidó szó vallást jelent, a kereskedői foglalkozás nevének tartottam. Az ablakunkból szép időben el lehetett látni a galgóci várkastélyig. Erről sokat hallottam szüleimtől ; a kép, amit róla megőriztem, gyanúsan hasonlít az erdélyi várak leírásához Jósika regényeiben. Nyugat felé a KisKárpátok hegyei kékellettek ki a Kisalföld síkságából, — én azt hittem, a hegyek valami üvegszerű kék anyagból vannak és az égig érnek, nem tudtam elképzelni, hogy fák és más növények nőnek rajtuk. Szóval a „világképem" meglehetősen pontatlan volt, Aztán nyolc éves koromban elkerültünk Manigáról Pozsonyba és véget ért falusi életem s vele véget ért Nyitra tájaival való kapcsolatom is. A szivemben azonban ma is él a gyermekkorra való visszaemlékezés örömével s ha a nyitrai irók szivesen látnak a maguk sorában, örömmel állok közéjük. 5