Nyitrai írók könyve (Nitra. Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1935)

Amikor délben leszólítottak ebédhez és szélesen körülültük bent a házban az asztalt és a gazda ránk köszöntötte az első poharat, egyszer csak ott látom magam mellett az én János barátomat. Hozzámsimul és rámmosolyog. — Szervusz János ! Hát te hogyan kerülsz ide ? János fogta a kezemet és nem válaszolt. Néztem rá és vártam, csak mond valamit. Aztán mondott is: — Margitunkat elvitték a kórházba. Talán meg is fog halni. De nem baj, van még nekünk egy. Margit Jánosnak a kis huga. Sérve volt már régen, de az apjuknak nem volt rá pénze, hogy megoperáltassa. Most, hogy valamit már kikeresett az aratásban, hát sietett behozni a kislányt a nyitrai kórházba. De sokan vannak igy faluhelyen, akik számára még nincsen együtt az a szükséges pénz és addig a baj csak erősödik és sokszor, bizony elég sokszor sohasem gyűlik össze az a sok pár korona és az ugy adott gyógyszerek nem segitenek. Adók, kamatok mindennél előbbre valók, még az emberi életnél is. János leste, mit szólok ehhez a hirhez. Nem szóltam, csak néztem rá, hisz magam is meglepődtem. Ö meg engem nézett. Arca lassan megváltozott és egy hatalmas könycsepp jelent meg a szemében. Hiába „van még nekünk egy", a kicsi szive mást mond, mégis látom. — Ugyan János barátom, ne busulj, kis húgod olyan egészségesen fog hazakerülni, hogy mindjárt csárdásra perdül veled, mihelyt csak hazaér. János kitörülte keze fejével a vastag könnyet és hálásan rám meresztette nevető fogsorát és még közelebb simult hozzám. A kis Margit valóban gyógyultan került haza és amikor aztán később újra kint jártam, már a kapu előtt a papsajtos földön találtam mindkettőjüket játszani. Amint észrevettek, elég messziről, felálltak és vártak 124*