Nyitrai írók könyve (Nitra. Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1935)

az tudja ezt, aki közöttük jár, közöttük él, velük él, dolgozik olykor. Örökös rezervoárja az emberi megújhodásnak a falu. Egy uj eszme, egy uj irány a társadalmi éleiben ha fel is üti a fejét vulkánszerüen itt-amott, addig gyökeret verni nem tud, megmaradni nem bir, amig a falu rá nem biccenti a helyeslő igent. De ha aztán a falu ezt az igent kimondta, akkor aztán ördögönpoklon keresztül is megvédi a falu a maga igenjét. Az ustor elkészült. Előbb én csattintottam vele egyet, aztán odaadtam Jánosnak és ő csattintott vele. Meg volt elégedve. Odafordult nagyanyjához : — Mék a libákvá. — No csak menj, hajtsd ki őket. És azt a piszkos szádat hadd ott kint a legelőn, haza többé ne hozd ! Kérdőleg néztem hol a fiúra, hol az öreg asszonyra. A fiú megállt és láttam rajta, hogy még akar erre valamit mondani, de nagyanyja újra feléje szólt: — Menj már! aztán felém mondta: Olyan csúnyán káromkodik ez a gyerek, hogy igazán. — Káromkodik ? Ez a csöpp emberke ? Hohó János ! Gyere csak vissza — kiáltottam a gyerek után. János megállt, kérdőleg felém kapta a fejét: — Minek? — Majd megmondom, csak gyere vissza. János barátom megfordult és lassan közeledett felém. Kissé gyanakodva vizsgált közben, majd megállt előttem és a szemem közé nézett. — Gyere csak a szobába, még van veled egy kis beszélni valóm. Kézenfogtam és bevezettem magammal. Otlbent aztán leültünk a hosszú székre egymás mellé és én elővettem egy szines papirba csomagolt kis csokoládét a zsebemből és odatartottam eléje: — Nézz ide János, ebben finom csokoládé van. Ez a tied lesz, ha egy nagyot fogsz káromkodni. De nagyot ám, mert hallom, hogy nagyon jól érted ezt. Én ugyan nem akartam elhinni eleinte, de mányikád mondja. 121