Nyitrai írók könyve (Nitra. Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1935)

Az ufon a libákat őrző gyermekek félő hangon köszöntik, hogy Dicsértessék. Egy kis puli megugatja. Nem is látja talán, nem is hallja őket, csak megy tovább, szótlanul botorkál, mint a holdkóros s tétova léptei mind lassúbbakká válnak. A temető árkához ér. Lepihen. Zsebre vágja pipáját. Előveszi bugyorából kenyerét, bicskáját és lassú komolysággal falatozni kezd. Eszik, rágja barna kenyerét, forgatja szájában, de valahogy nem akar a falat lejutni. Megtörli bicskáját mundérja foltos ujjában, becsukja s elteszi. Felcihelődik. Bemegy a temetőbe. A feszületnél letérdel s ájtatosan keresztet vet, aztán az uj barna hantok között botorkál tovább. Nézi a kereszteket s összehúzott szemmel olvassa le róluk az öreg betűket. Nagy barna fakereszt az uj földhányás végén. Itt nyugszik Németh János, élt 46 évet. Németh János — hiszen ez Gábris bácsi fia, akivel együtt jártam az iskolába, oszt a vőfélyem is volt s mikor megholt a Gábris bácsi s az örökségen civódtak a gyerekek, az alsó parlagi tagot tőle vettem meg. Hát mán te is itt hagytad ezt az árnyékvilágot ? Miatyánk, ki vagy a mennyekben... Mindjárt mellette cifra nagy fekete kőkereszt, rajta arany felirással: Itt nyugszik Kiss András, élt 44 évet, siratja hö felesége Nemes Borbála. Szegény András. Utoljára Volhiniában találkoztunk, amikor engem az ezredtrénhez küldtek muníciót faszolni s te akkor boldogan mutogattad Urlaubscheinodat és hogy mán beadta a jegyző úr a felmentvényedet és ha kapsz szabadságot, akkor már nem is kell többet a frontra menned. Na szegény Andris öcsém, ugyancsak kár volt azért a felmentvényért. A másik keresztnél könnybe lábbadt szeme, kezéből ócska sapkája is kihull. Itt nyugszik id. özv. Zabos Gáspárné, élt 63 évet. Mereven bámul maga elé s mintha mellét valami 109