Nyitrai írók könyve (Nitra. Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1935)

furcsa nehéz kő nyomná. Térdre roskad, nem jön könny a szemébe s hangtalanul borul rá az alig gyepesedett kis kakukfüves halomra. Késő délutánra jár már, mire felébred. A legelőről már hazafelé hajtják a teheneket, a csilingelő harangocskák rég nem hallott zenéje ébresztette fel. A kanász sűrű ostorpattogása elszórt fegyverlövésekként hangzik. A hazatérő jószág felvert porában a falu felé tart. A templomnál megáll. A leáldozó nap fáradt sugarai a templom falára vetődnek. A falon egy szép vörös márványtábla s azon a falu hősi halottai 1914 — 1918. Sokan vannak. Megszámlálja. Csupa ismerős Huszonheten, — de mégsem, csak huszonhat, mert utolsónak a saját nevét olvassa. Hát már el is temettek, — motyogta magában. Nem is csoda, 16 év szibériai hadifogság, nem is egy, de száz halállal is felér. Eszébe jutnak a fogolytábor, a bolsevizmus, az ólombányák rettenetes borzalmai, — hányszor hivta könyörögve a megszabaditó halált... Aztán a sikertelen szökés, a bolseviki vészbíróság s újra a szökés, a mongol sivatag, borzasztó hegyek, Kína... Mint egv csúnya, hosszú álom, de a felébredés is csúnya. Ö él, itt van a falujában, ahol felesége, gyermekei, háza, szőlleje, 18 hold földje van és ime, ő halott — hősi halott. Már eltemették, el is felejtették. Beborul előtte a mindenség s a kerítés fájába kapaszkodik, hogy el ne essék. Hallott már útközben is arról, hogy megtörtént, hogy az évekig hadifogságban sinylődő katonát, akiről semmi hir sem érkezett, holttá nyilvánitották s felesége, mint özvegy férjhez ment. És egyszerre csak hosszú évek multán megjön a holttá nyilvánitott fogoly. Istenem, hátha ő rá is ilyen sors vár. De nem, ez lehetetlen, az ő felesége még akkor sem menne máshoz. Nem. Nem. 110