Nyitrai írók könyve (Nitra. Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1935)

tásán s távol a világ zajától remeteképen várni fogja a túlvilágba szóló meghívót. Megérett már a nagy útra, talán csak napok kérdése, hogy félrerakja a kopott vándorbotot s örök pihenőre tér. Gally, guzsaly, kö terem akármennyi az erdők sűrűjében. Elég egy vityillóhoz, hogy megvonuljon benne. Földi szeder, szamóca, málna is akad a lankások oldalán. Kiválasztott egy kis tisztást, melyen terve karóbakőbe lett megvalósítva. Hozzáfogott a nagy munkához. Az ott ténfergő erdei munkások kész örömmel fölcsaptak segédeknek. Néhány nap múlva oda volt varázsolva a kis remetelak. A tölgyóriások hatalmas ágai reáborultak a vityillóra s Ferdinand testvér a boldogság mély érzetétől áthatva lépte át a kis hajlék gyalulatlan küszöbét. A tavaszi napsugár itt-ott belepillantott az összehevenyészett vityilló ablakán. Az enyhe szellő hozott lenge szárnyán vadvirágmagot, a fűszál is kezdett bujni a fölkevert telepen. Az uj birodalom Ferdinand szemében vetekedett a bibliai paradicsommal. Összetákolt még egy nagy keresztet, felállította a bejárat előtt s ott végezte napi imáját, merengését. Az erdők vadjai bizalmatlanul nézték kezdetben a betolakodót, de utóbb szövögetni kezdték a barátkozás szálait. A rigók füttye, a madarak csipogása fölélénkitette az ünnepi csöndet. Búsásan meghálálták az odavetett egy-két morzsát. A falu népe neszét vette a remetének, ki-kijártak az idilli lakhoz, harapni valót is hoztak neki, mert biztos, hogy az ő imája hathatósabb minden bűnös ember könyörgésénél. S hol van az a lény, kinek ne volna vágya, óhaja, kérése ? Az alácsörgedező csermely habja bukdácsolva rohant le a moszatos sziklák között, csobogása, csevegése titkos meséket csacsogott a partján elmerengő remetének. Amerre fordult, amerre nézett, mindenütt ott volt Í01