Nyitrai írók könyve (Nitra. Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1935)

az Ûr rtyoma. Szive végtelen háláját nem is birta kifejezni, midőn arra gondolt, hogy ilyen fönséges, isteni pontra vezérelte elaggott szolgáját. Imával, zsolozsmáva! teltek napjai. Bekövetkezett a tél. Midőn az északi, zimankós szél felkavargatni kezdte már a hópihéket, beljebb vonult a vityilló hátsó sarkába, hol agyagból összetákolt kis tűzhely állott. Rávetett egynéhány száraz rőzsedarabot, pattogd üszke lángra lobbant s annak melegénél melengette gémberedő kiszáradt kezét. A karácsony közeledett. Néhanapján vityillójába furakodott a távoli templom harangszava. Hajnali misére hivogatta az embereket. Ö maga is oly örömmel elment volna, de csoszogó, elerőtlenedett lába nem birta már a sár- és hótaposást. Kinézett a bogárhátú vityilló kis ablakán s maga előtt látta a természetet karácsonyi téli köntösében. A zúzmara csillogott, ragyogott a fák szövevényén, vastag hólepel takarta a tájat. A falusiak aggódva nézték az aggot, mi lesz vele, ha leszáguld a hóvihar a hegyek oldalán s belemarkol a gyönge alkotmányú vityilló falába ? Nem íágitolt, a kérlelő szó hatástalan volt. Ide telepedett. Itt marad, majd őrködik az ég fölötte. Jöttek-mentek az emberek, ellátták minden jóval,, kötegekbe gyömöszölt rőzsét is hoztak, hogy a karácsonyi ünnepek alatt hiányt ne szenvedjen semmiben. A falu fehérnépe még javában sürgött-forgott a kemencék körül, hogy az ünnepi kalács idején készen legyen — midőn megeredt a hó. Hangulatos, fehér karácsony volt kilátásban. A cirok- és nyirseprűk működésbe jöttek. Utóbb a lapátok is beleszóltak a munkába, a hótakaritásba. Utolsót pislogott a szikra a tűzhelyeken, végsői lobbant a sercegő mécs az almáriumokon, — nyugo102