Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

— Szabad! Szemző Viktor volt. Lelkendező örömmel szorította meg Iván kezét, és amikor kezében érezte a levékonyult ujjakat, komollyá fordult az arca, meleg jóság volt a hangja. — Te ugyan jól megijesztettél minket. Hát ez meg mire való volt, az a szamárság, hogy ilyen télben vágj neki annak az útnak? Iván legyintett. — Hagyd ezt, az embernek ilyesmit is csinálni kell: csak a szimpla ember él szamárságok nélkül... De ne te kérdezz engem, hanem inkább te beszélj. Szemző leült, a cigarettája után nyúlt. Sunyin nézett körül, mint a surranó tolvaj. — Lehet? Iván nevetett. — Lehet, de nekem is adj egyet. Rágyújtottak, Iván óvatosan kicsit szippantott, és asszonyos könnyen eresztette el a füstöt. Még szippantott vagy hármat, azzal odaadta Viktornak. — Dobd el, még nem lehet... A kályhához vitte Viktor a cigarettát, bedobta. Amikor visszaült, Iván lecsüngő kezével tréfálkozva ütött a térdére. — Most pedig mesélj, ember! Szemző tágra meresztette a szemét. — Mit meséljek?... Élünk. Nézzük a napok múlását, és a dátumok fölött vitatkozunk: egyszer, azt mondják, március tizenöt, máskor meg, hogy április tizenegy. Én azt hiszem, hogy május negyven. Iván csodálkozó kérdéssel nézte Szemzőt. — Mit akarsz te május negyvennel? Nevetett. — Hogy akkor jönnek be. — Kik? Viktor a háta mögé bökött az ujjával. — Azok, odaátról. Közben máma elvittek negyven embert Illavára, azt mondják, üdülni. Én ilyenkor inkább a Riviérára mennék... De hát ez is jó, legalábbis Traubkatz doktornak. 98