Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

x Lovákné elment hazulról, a temetőbe ment, virágokat vitt az ura sírjára, a lakók is elmentek, Iván egyedül maradt a lakásban. A rajztábla előtt ült, szigorlati tervén dolgozott, ráhajolt a papirosra, hajának sötét omlása a homlokába borult, a ceruza kemény, bátor vonalakat futott a vonalzó mellé. Iván dolgozott, cigarettázott, és fütyörészett. Már három hete, hogy a munkába fojtotta új élete nehéz keserűségét. Három hete hordta a gyűrűt az ujján, és keserű nevetéssel gondolt arra, hogy vőlegény. Az eljegyzés után, másnap, amikor felment Lengyelékhez, Máriát a lányok szobájában találta, a díványon feküdt, a szobát belepte a közeledő este szürkesége. Leült melléje, köszöntötte, Mária nem felelt, végigsimította a haját, a hajáról az arcára siklott a keze. Az ujja nedves lett. - Sír? Mária nem szólt, a sötétben Iván keze után kapott, és két kezébe vette, mint pelyhes madárfiókát. Iván mindent megértett. Nem kérdezett tovább semmit, hanem, amikor a szomszéd szobában megmozdult a család esti élete, felkelt, és hazament. Ezentúl Mária mindig jókedvű volt, felületes, könnyű jósággal volt jó Ivánhoz. Iván hagyta, nem nyúlt hozzá, nem csókolta meg. Utolsó csókjuk az eljegyzési csók volt... Ügy gondolta; vár, majd egyszer. Ma délután, mindjárt ebéd után, együtt mentek látogatóba Fedákékhoz a Málna utcába. Visszajövet a Medve utcában kacagó vidámsággal álltak meg a kis kőmedve előtt. Mária felmutatott a kis kőszoborra. — Lopja el!... 80 V