Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

XVII Iván mégiscsak felment Máriáékhoz. Kata nyitott előtte ajtót, és már a kislány arcán észrevette, hogy valamelyes megilletődöttséggel nézett rá, amikor meglátta. Az úriszobába már csak Lengyelné, az asszony, kísérte be Ivánt, a lányok kint maradtak a szobájukban. Máriát nem látta sehol. Lengyelné szembefordult Ivánnal. Nem kerülgette, egyenesen rátért a tárgyra. — Komolyan gondolta azt a dolgot Máriával? Iván elmosolyodott. — Általában komolyan szoktam venni a dolgaimat... már amit komolyan kell venni. Lengyelnét jóleső nyugalom szállta meg. — Ezzel rendben volnánk — folytatta felesége beszédét a tanácsos —, de ez még nem minden ... Ezután a rendes kérdések kerültek sorra. Hogy gondolja Iván az esküvőt? Természetesen csak akkor, ha már a diplomája meglesz, mert édes istenem, ugye, ezt nem kell bővebben magyarázni? Meg aztán még mind a ketten fiatalok, várhatnak. Mária még gyerek, alig volt fiatal lány, neki még szórakozás kell, ráér majd azután is a gondokkal emésztődni. Iván pedig csak dolgozzon szorgalmasan, hogy minél hamarább hozzákezdhessen a családalapításhoz. Kicsit untatta Ivánt ez a szabályosan komoly beszélgetés, de azért türelmesen végighallgatta. Azután a tanácsos felkelt, magához ölelte, és megcsókolta, és a tanácsosné is felkelt, és magához ölelte, és megcsókolta, és mind a kettő fiamnak szólította. Iván alig várta, hogy kimehessen a szobából. Lengyelné vele ment, a nappaliban Mária egyedül ült, mert ahogy az ajtónál közeledtek, a másik két lány kiszaladt, 76