Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

Katának még a szoknyáját meg is pillantotta, ahogy kilebbent a másik ajtón. Az ajtóban Lengyelné megállt, szemében a meghatottság nehéz könnye volt, előreküldte Ivánt, kiment, és behúzta maga után az ajtót. Iván ebben a pillanatban nagyon furcsán érezte magát, kedve lett volna nagyot nevetni. Nevetségesnek látta, hogy most őket, akik eddig csak felületesen látták egymást, összebocsátják, mint az állatokat a ketrecben, és rájuk mondják: — Szeressétek egymást! Mária az asztalnál ült, kézimunkázott. Ivánra nézett, letette a hímzőtűt. Iván leült egy székre, szemben Máriával. Most, hogy egyszerre közelében volt a lány, megint elővette a gyámoltalanság, amit Mária közelében érzett addig is, mindig. Mária keze az asztalon feküdt, az ujjai között egy összegombolyított cérnacsomót gyűrögetett. Iván átnyúlt az asztalon, megfogta a kezét. A száján félszeg, ideges nevetés rángatódzott. — Szóval, most... Mária pajkosan kuncogott. — ... meny asszony-vőlegény vagyunk. Iván bólintott. — Igen ... — És magunkra hagytak... ilyenkor csókolózni szokás. — Igen ... Iván Mária mellé ült, vállánál fogva magához ölelte. Mária játszva a kezére csapott. — No, ne siessen annyira!... Száját Iván felé nyújtotta, a szemét szorosra zárta, úgy várta a csókot. Ivánt vacsorára is ott tartották, az asztalnál pertut ivott a két sógornővel, és vacsora után a tanácsos trabukóval kínálta meg. Maga választotta ki a legsárgábbat és a legpettyesebbet, úgy nyújtotta kézből Ivánnak. Alig várta Iván, hogy elégjen a szivar, mert a három lány átment a gyerekszobába, és neki az öregekkel kellett illendőségből bent maradnia. Hosszú volt még a szivar csutakja, azonban elol77