Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

— Jaj, ne siessünk ... Megálltak. Iván a csomagzsineget a ruhája gombjára akasztotta, azután a messzi hegyeken tekintett körül. — Milyen jó itt! — Jó ... — Meddig marad még? — Nem tudom, majd ha anya üzen, hogy menjek... Iván cigarettára gyújtott, és amíg a gyufa lángja a szája előtt lobogott, a lángon keresztül a lányt nézte. Gondolat nélkül, brutális hirtelenséggel dobta feléje a szavakat. •— Klári, mondja, gondolt maga arra, hogy mi Űjhelyen... Klári elfordult, fájdalmas kérés csendült a szavában. — Ne ... ne beszéljen arról. Ivánt most már a hím alattomos asszonykívánása fűtötte. — Miért ne, Klári? — Csak!... Ne beszéljen arról... én félek... nem tudom ... — Iván felé fordult, torkát az asszonyember puha jósága és a titokzatos félelem fojtogatta. — Menjünk, jó? Elindultak, és beszédes szótlansággal mentek egymás mellett. Túl a dombon már látszott a Rónayék borháza, de még hosszú útjuk volt odáig. Iván újra kezdte. — És a múltkor, a házuk előtt, Klári, mi volt az? Klári hirtelen előresietett, és néhány lépés után fordult csak vissza. A szeme szégyenlősen, pajkosan nevetett. — Utálatos ... Iván utánaugrott, három lépéssel elérte, elkapta hátulról a kezét. Klári megállt, szembefordult Ivánnal, és ahogy a szemébe nézett, és ott két villogó fekete golyót látott, és mohó szép férfiszájat, erőtlen csukódott össze a szeme pillája. — No ... jaj... most már elég ... jó, Iván? ... Iván csontos tenyerébe fogta a lány szöszke fejét. — Nem elég, kislány ... még egyszer... a szádat add .. . A domb aljáról kocsizörgés jött hozzájuk, Iván eleresztette a lányt. Sietve indultak útnak, Klári néha oldalt pillantott Ivánra, az pedig meredten feszült előre, a kék levegőbe. Rónayék hídjához értek. Fent a borházban vígan voltak 45