Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

egészséges jókedvvel nézett a nyárutói napba a lány minden része, a szeme, hullámos hajfürtjei, feszülő fiatal lába. Ivánon a megkönnyebbülés jóízű áradata ömlött el, két kezével kapta el Klári kezét. — Hol jár erre, kislány? Klári lihegett a sietéstől. — Jaj, úgy siet... alig bírtam utolérni... hová megy? ... — Én?... — csodálkozott Iván. — Sehova... nem tudom ... — Nagyszerű... akkor jön velem, megyek a nagynéni szőlőjébe, tudja, vendégeket hívtak, és ezt a csomagot nagy ügyesen otthon hagyták ... liptói túró ... persze, engem menesztettek haza érte ... fogja, hozza csak maga, maga jobban bírja ... Iván elvette a csomagot Kláritól. — Merre járt, hogy azóta nem láttam? ... Annyit járok az utcán, és sohase találkoztam magával. — Aki engem keres, az megtalál... Tréfás hangon mondta ezt Iván. Klári arcát elöntötte a pirosság. — Hát igen... nem is kerestem ... csak úgy jegyeztem meg ... Mikor megy Pestre? — Talán a jövő héten, majd ha készen leszek a dolgommal. — Mi dolga lehet magának, hiszen csak pihenni jött haza! Iván észrevette, hogy többet mondott, mint amennyit akart. — Persze, a pihenés is dolog, a pihenéssel nem készültem még el... Elhaladtak a temető mellett, a hegyi mélyútba értek, kétoldalt mellettük a szőlők messzi zöldje tárult fel. Néha akadtak össze emberekkel, asszonyok vitték haza kosarukban a korán érő szőlőt, a délutáni csend tikkadt fátyola burkolta körül a szőlőfürtök millióit. Dombon haladtak felfelé, fülledt volt a levegő, tüdejük megfeszített munkája kettévágta beszédjüket. Szótlanul tapodták az út porát, amely lusta gomolyagban terjengett szét mögöttük. Az egyik fordulónál Klári megállt. 44