Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

álltak egymás mellett, a két katona is. Vártak, és a tiszt dolgozott tovább, a lámpa fénye sötét árnyékba borította az arcát. A két katona unta a várást, az egyik előbb köhintett, azután amikor látta, hogy a tiszt még erre se néz rájuk, az asztalhoz lépett, fél kezével kényelmesen az asztalra támaszkodott, fegyvere a lábánál állt. — őrnagy úr, kémeket hoztunk ... Űgy mondta ezt, olyan hangon, mintha az időről vagy a menázsiról beszélne. Az őrnagy felnézett a katonára, a kísérő írást átvette, belepillantott, azután Ivánékat vette szemügyre. Ebben a pillanatban, mintha csodával telt volna el a szoba, mosolygóssá vált az arca, felugrott a székről, és Ivánhoz lépett. — Mit keresel itt, Iván? Oroszul szólt, Iván egy pillanatig meredten bámult az arcába, azután hirtelen kiömlő örömmel ugrott az őrnagyhoz, átölelte, és fiús, ragaszkodó, meleg kiáltásban tört ki. — őrnagy úr! Winter őrnagy volt, akivel Iván orosz fogságban két évig aludt egy szobában, akivel két esztendő minden keservét és derűs boldogságát megosztotta, akihez akkor úgy ragaszkodott, mint jó fiú a jó apához. Az őrnagy intett a két katonának, hogy elmehetnek. Azok lassan indultak el, nem tudták megérteni, hogy az őrnagyuk ilyen túláradó örömmel öleli magához ezt a kémet, akit olyan nagy szigorúsággal bíztak rájuk Csapon. Az ajtóból még visszanéztek, és ahogy becsukódott mögöttük, az őrnagy a székekre mutatott. — Üljetek le, Iván... és most meséld el szépen, hogy kerültél ide. Winter őrnagy cseh ember volt, németül keveset tudott, ezért már a fogságban is oroszul beszéltek. Most is. A báró és Klári nem értett a dologból semmit, csak annyit láttak, hogy itt most valami csoda történik. A báró derűs ábrázattal nyúlt a cigarettatárcájába. — Szabad? Az őrnagy bólintott, mire Nyáry boldog nyugalommal 29