Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

fújta a petróleumszagú levegőbe az első kövér füstkarikát. Iván mindent elmesélt, az őrnagy csendes mosolygással hallgatta, és a végén megkérdezte: — Persze, szeretnél most hazakerülni? Iván bólintott. Az őrnagy üres menetlevelet vett elő, kitöltötte Iván nevére. Azután egy másikat Nyárynak adott. — A vonatotok egy óra múlva indul, még szépen kiértek, de előbb írjátok ezt alá... Keskeny papirosszeletet tolt Iván elé, melyen pár sor litografált írás volt. Iván elolvasta, és aláírta. A báró el sem olvasta, mert úgyse értette volna, de amikor Iván elébe tette, megjegyzés nélkül írta alá. Az utcára kísérte le őket az őrnagy, ott búcsúzott el tőlük. — Isten áldjon meg, Iván, ha Beregszászra kerülök, felkereslek ... Kora hajnal csöndje szőtte be az ungvári házakat, Klári felderengő, könnyű örömmel kapaszkodott Iván karjába, akit most hatalmasnak, mindenhatónak látott. — Mondja már, mit csinált? Ki ez az ember? Amikor Iván elárulta váratlan szabadulásuk titkát, a báró a bajból kiszabaduló emberek feléledő bírálatával kezdte boncolgatni a történteket. — Nem is gondoltam, hogy ilyen emberséges ember is akadjon közöttük... hiszen gyanússá is tehetné magát ilyesmivel. De apropó, mondja csak, mit írtunk alá? Iván a báróra nézett, szemében ravasz, hunyorgató nevetés ficánkolt. — Azt, hogy az új államnak hű fiai leszünk < .. szóval: hűségesküt írtunk alá. A báró megállt, és mint élő feszület meredt Ivánra. — Szerencsétlen, mit csinált?!... Iván mosolygott. — Ez volt az ára a szabadulásnak. A báró dühös szitokkal folytatta. — Hát miért nem szólt, szerencsétlen, miért nem mondta hogy mit írok alá? ... Iván szája gúnyos mosolyra rándult. 30