Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

be. Egy öreg ezredes ült az asztalnál, fáradt-üresen nézett végig rajtuk. — Mit csinálnak itt? Szigorúan, ridegen csengett a kérdés. — Haza akarunk menni — felelt Iván megdöbbent alázattal. — Haza? ... Hm ... és honnét jönnek? — Budapestről. Az ezredes elhallgatott, intett a katonának, és valami parancsot adott idegen nyelven. Azután megint a három emberhez fordult, akik most életüket ennek a mogorva, kemény embernek a kezében érezték. — Elmennek Ungvárra, ott majd csinálnak magukkal valamit. A báró elsápadt, és előrelépett. Keze a belső zsebe felé lendült. — De, kérem, én útlevéllel utazom ... Az ezredes unottan legyintett. — Mehetnek. A báró még szólni akart, de Iván megrántotta a kabátját. — Hagyja, báró úr, azt hiszem, felesleges az erőlködés... Két szuronyos katonát adtak melléjük, és kemény harmadosztályon vitték őket Ungvárra. Ahogy a kocsiban ültek, hárman egymás mellett, két szélen pedig egy-egy katona, lábhoz tett fegyverrel, Iván kezdte az ügyet mulatságosabb színben látni. — Utóvégre ez is érdekes, hogy így fogadják az embert... — Klárira nézett, aki mellette remegett a szokatlan helyzettől és a reá váró bizonytalanságtól. — Ne féljen, Klári, otthon lesz holnap .,. biztosan otthon lesz. Ungváron a hadosztály-parancsnokság épületébe vitték őket. Éjfél is elmúlt már, mire odaértek. De mintha az éjjel nappallá változott volna, változatlan élénkséggel élt a nagy épület. Az őrség utánuk se nézett, amikor bementek a kapun, megszokták az ilyen vendégeket. A két katona egyenesen egy emeleti ajtóhoz vitte őket. A szobában kopott fenyőasztal előtt deresedő öreg tiszt dolgozott, és amikor beléptek, fel se nézett az írásból. Meg28